Anyuka szülői értekezleten járt valamelyik nap. Kiderült, hogy Babérlevél nagyon jól halad az oviban, az összes betűt és számot nagyon keni-vágja, majdhogynem akcentus nélkül mondja az angol szavakat és ... (dobpergés) ő egy fuckin' FÜHRERIN! Az anyuka használta a Führerin kifejezést, ami nagyon is találó, nem értem, hogy ez miért volt meglepetés szerű: mindig az van, amit a gyerek akar és mindig úgy, ahogy a gyerek akarja. Az oviban maga köré gyűjti a gyengébb személyiségű lányokat, akiknek parancsolgathat, itthon pedig fizetnek neki a szülei egy au pair, akinek az a dolga, hogy azt csinálja, amit a gyerek mond. Tehát: kész is van a mini Hitler!
- Na akkor fűzzük fel ezt a szép gyöngyöt is! - kezdem.
- KI MONDTA HOGY KÉK GYÖNGYÖT AKAROK??? NE NYÚLJ HOZZÁ! - így néz ki a gyerek, amikor rájön a napi 1-2 óra "pöcsfej vagyok" fázis.
És sajnos a héten elég nagy volt rá az esély, hogy elkapom ezt a fázist, ugyanis a keddi nap kivételével végig itthon volt. A hétfői napot együtt töltöttük, majd kedden újra ment iskolába, mert jobban lett, de utána visszaesés következett, így a szerdát és a csütörtököt is végig vele töltöttem itthon. Ám a kedd sem volt leányálom, ugyanis miután az anyuka elhozta az oviból a kislányt, este 10-ig kellett babysittelnem. Természetesen hisztizett és duzzogott, hogy az anyját akarja, úgyhogy nem éppen mondható kellemesnek az este. Amikor éppen sikerült elterelnem a figyelmét és már nevetett, fél órán belül biztos, hogy visszaesett az "ülök az ablakban és félhangosan kérlelem, hogy anya jöjjön haza" fázisba.
Sikerült elérni a mélypontot, amikoris hazajöttek a szülők, a kislány felébredt és persze sírni kezdett. Nem is mertem hallgatózni se, hogy a kislány mit hord össze, ugyanis előszeretettel füllent mostanában. A kérdés, hogy vajon mennyit hisznek el ebből a szülők, jogosan vetődött fel bennem, ám erre szerdán választ kaptam, amikoris szépen gyurmázgattunk Babérlevéllel, majd egyszercsak bekattant, földhözvágta a kis nyújtófát és nekem jött a két öklével. Legszívesebben akkora sallert adtam volna neki, hogy a fal adja a másikat, de persze anyuka otthon volt, úgyhogy az ő módszerével próbálkoztam:
- Nem szabad megütni senkit sem! - kezdtem, persze a gyerek továbbra is a "kivájom mindkét szemed" nézéssel ült az asztalnál.
Az anyuka éppen a konyhában sertepertélt, úgyhogy közöltem vele a történteket. Mire bementünk, az gyerkőc már ezzel fogadott:
- Hédi megütött!!
- Hmm, ez nem inkább fordítva történt? - kezdem full nyugodtan.
- NEMNEMNEM!!! Megütött!!! - és közben sír az anyja ölében.
Erőteljesen kétségbeestem, hogy most az anyja elhiszi-e a mondottakat.
- És hol ütöttelek meg? - kérdezem puszta kíváncsiságból.
- A fejemen!!!
Anyuka rákezdett a "nem ütünk meg senkit" című monológra, majd ismét megkérdezte a végén, hogy hol ütöttem meg őt.
- A vállamat! A jobb vállamat!
Itt már teljesen megnyugodtan, hogy a gyerkőc össze-vissza beszél ismét csak, úgyhogy innentől kezdve az én ártatlanságom kipipálva ugyan, de mit kezdjek egy kis fűszernövénnyel, ha nem akar bocsánatot kérni?
Az anyja végül addig beszélt vele, míg bocsánatot nem kért, majd fél óra múlva, amikor a "pöcsfej vagyok" fázis már tovatűnt, szépen játszottunk tovább.
Napi cicus:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése