Omi & Großvater

A szülők a 10. házassági évfordulójukat ünneplik, így négy napra elhúztak itthonról, helyettük pedig jöttek az apuka szülei. Rendesek, hogy nem hagyták itt nekem a két gyereket négy napra, meg úgyis ritkán találkoznak a gyerekek a nagyiékkal, mert ők messzebb laknak innen. Ráadásul a csütörtöki nap ünnepnap volt (anyuka válasza, amikor megkérdeztem, hogy mit ünnepelnek most Bajorországban: nem tudom, valami katolikus dolog :D), így azt én is megkaptam szabadnapnak és persze a hétvégét is, így csak ma kell dolgoznom (elvinni a gyerekeket és hazahozni őket plusz a szokásos teregetés, vasalás, ilyesmi). 

Már kedden beszéltünk egy kicsit a nagyszülőkről, anyuka felkészített, hogy kicsit hidegek, ne lepődjek meg. Számomra lefordítva: tipikus németek. Megkérdeztem, hogy hogy hívják őket, de apuka el sem árulta a keresztnevüket, szerintem azért, nehogy tévedésből úgy szólítsam őket. "Szólítsd őket egyszerűen Frau Vezetéknévnek és Herr vezetéknévnek, ők is valószínűleg magázni fognak téged."

Így is történt, amikor szerda este megérkeztek és bemutatkoztak, szintén csak a vezetéknevüket mondták a nagyszülők, azóta sem tudom a teljes nevüket. Én aznap este nem is beszélgettem velük, átadtam a terepet a szülőknek, én pedig visszavonultam a szobámba.

Másnap szabadnapom volt, úgyhogy későn keltem, plusz csak délben mentem ki a szobámból, megvártam amíg a szülők elmennek. Amikor túl sok ember van a házban, ráadásul megy a rohangálás, akkor úgysem igazán tudok mit csinálni.

Amikor délben felmentem, már nagymama főzőcskézett. Volna..., ha megtalálja a cuccokat a konyhában. Mivel ezúttal én vagyok hazai pályán, nem pedig ők, így segédkeztem mindenben, mert tudom, hogy eleinte milyen bonyolult egy idegen konyhában kiigazodni, illetve egy kávéfőzővel, amin 600 gomb van.

Már elég idősek a nagyszülők, nagypapa betegeskedik is, de nagymama még elég fitt és kb. így képzelem el Bree Van de Kampet idős korára: élére vasalt nadrág, pasztell színű pulóver és az elengedhetetlen gyöngysor. 

Tudtam, hogy ha idős német emberrel találkozik az ember az egyenlő a "csempésszük bele minden beszélgetésbe a háborút" dologgal. Igazam is lett, már az első 10 percben előrukkolt vele a nagyi: "Mi nem dobunk ki ételt sohasem. Ebben is látszik, hogy teljesen más ez a generáció. Mi már éltünk A HÁBORÚ idején, úgyhogy megtanultunk spórolni. Akkoriban más volt minden.... blablabla és így tovább" Persze egyet értek vele, hiszen látom mi folyik itt dojcslandban, megveszik a dolgokat, amiket aztán van, hogy kidobnak, mert lejár a szavatosságuk vagy megfonnyadnak stb. Ezért is örülök, hogy már eljutottam egy ideje arra a szintre, hogy nem receptből főzök (magamnak ebédet), hanem amit találok a konyhában, abból összedobok valamit és mindig jól sikerül a végeredmény.

A tipikus német idősek azonban egyet jelentenek a NÁCIRIADÓVAL!!!

- Mindenki ilyen sötét Magyarországon, mint maga? - kérdezi nagymama. (Ajjaj, NÁCIRIADÓ!!!)

- Nem, nagyon különböző otthon mindenki.

- Ugye?? Amikor Magyarországon voltunk a Dunakanyarban a sváboknál, akkor nagyon sok volt a szőke. (Aztán remélem a szemük is kék volt!)

- Voltak Magyarországon?

- Igen, a Dunán hajóztunk le Budapestig. Ugye akkor még A HÁBORÚ miatt blablabla....

Nagymama elmesélte kb. az élettörténetét: érettségi után kiment Párizsba óperkedni, hogy tökélyre feljessze a francia nyelvtudását. Ezen nagyon meglepődtem, azt hittem ez az óperkedés ilyen újabb keletű dolog, de hogy már a nagyi is lehúzott egy francia családnál egy évet, elismerésem! Miután megszületett a három gyereke hausfrau lett, majd amikor kirepültek a fészekből a gyerekek, unatkozni kezdett és idegenvezető lett a környéken franciául és németül. Ez megintcsak egy álommeló, szerencsés volt az öreglány. "Ugye azok az idők még teljesen mások voltak, hiszen a HÁBORÚS generáció blablabla..."

Ma reggel elvittem a gyerkőcöket az oviba és a napközibe, hazaérve már meg volt terítve KÉT személyre. Nagyi mosolyogva mondta, hogy reggelizzek én előbb, mert a férje még úgyis fent van az emeleten és készülődik. Nem reggelizünk együtt a cseléddel? NÁCIRIADÓ!!! De elnézem a nagyinak, mert tudom, hogy ez nem a személyem ellen szól, elvégre ez A HÁBORÚS generáció. :P

Super Bayern, super Bayern, hey hey!

Szombatra Renivel shopping napot terveztünk, ugyanis egész héten, de azelőtti héten is végig esett az eső és szeles, hideg idő volt. Így sajnos a kinti programokat nem nagyon lehet élvezhetően kivitelezni. A Pasing Arenen nevű hatalmas plázába látogattunk el, ami tele volt minden jóval és - hűen Németországhoz - szuper leárazásokkal. Megfogadtam, hogy nem költök sokat és ez nagyjából sikerült is, de az "első látásra szerelem" napszemüvegnek nem lehetett ellenállni és végre találtam rám való farmert is, amit ugyebár kötelező volt nem ott hagyni. :P A délután alatt többször is hallottunk magyar szót, már meg sem lep. És persze törökök híján sem volt a pláza, sőt, vacsorázni egy török kajáldába ültünk be (talán ez volt árban a legkedvezőbb). Büszkén konstatáltam, hogy az összes ételt ismerem (és imádom) és tudom mindegyiknek a helyes kiejtését. Bőszen magyaráztam Reninek, hogy mi micsoda, ő egy dönert választott, én pedig egy lahmacunt. Nagyon finom volt, de közel sem olyan jó, mint Isztambulban. Nem tudom, hogy valamelyik összetevő hiányzott-e, de talán inkább csak maga a keleti hangulat.

A bevásárlóközpontból indultunk is a város másik felére meccset nézni, ugyanis Reni fogadó szülei foglaltak nekünk egy asztalt az egyik bárban. Igazából ez egy sörkerttel, bárpulttal, kivetítővel rendelkező étterem, ami napszaktól függően mindig máshogy üzemel. Kicsit kóvályogtunk, mert ami fa ott volt, az mind eltakarta az épületet, úgyhogy nem volt egyszerű megtalálni a helyet. De átjutottunk a nehézségeken, amit egyből sörrel is jutalmaztunk. Később megérkezett Enikő is, aki szintén Münchenben óper. Egy ideje már leveleztünk, de a személyes találkozót csak most sikerült összehozni. Mint kiderült, ő olvasta mind a két régebbi blogomat, úgyhogy furcsa volt a helyzet: ő már ismert engem, de én még őt nem. Kicsi a világ, de ezt már megszokhattam volna... És azt is, hogy akárhol járok, szuper embereket ismerhetek meg mindenhol. :)

A focihoz még mindig nem értek és beleélni sem igazán tudom magam, de azért kedvesen tapsikoltam, amikor mások őrjöngtek egy-egy gól vagy helyzet esetén. Fantasztikus volt a hangulat és szerintem a meccs közben csak a mi asztalunknál volt beszéd, mindenki más kussban ült és meredten bámulta a kivetítőt. Természetesen a Bayernnek szurkoltunk, elvégre csak Münchenben élünk jelenleg. Mindenki pirosba öltözve szurkolt a csapatnak és vedelte a sört, igazi meccs-hangulat volt! :) A vége után még vártunk egy kicsit, hogy leülepedjen a tömeg, de persze bármerre jártunk, mindenki ünnepelt nemtől és kortól függetlenül.

Bajor fiúkák mezben és Lederhoséban ;)

Bayern-mámor a metrón:

Még este elnéztünk a Marienplatzra, természetesen hatalmas tömeg volt, ami már azért szerencsére oszladozott. Éppen arra értünk oda, hogy a tér közepén lévő szoborról szedik le a rendőrök az egyik - meglehetősen illuminált állapotban lévő - szurkolót. Nagyon vicces jelenet volt, de ez volt a "legdurvább" állatkodás, amit aznap este láttunk, szerencsére a verekedés nem jellemző.

Másnap a Deutsches Museum volt a soros, ahová még előző héten megfogadtuk, hogy visszamegyünk. A múzeumok nagy része vasárnaponként ingyenes vagy egy euróba kerül (mint már említettem), viszont sajnos csak ott derült ki, hogy a Deutsches Museum nem tartozik ezek közé és amikor előző vasárnap ingyenes volt, az valami ünnepnap miatt volt. Rengetegen voltak pedig elég borsos ára volt (15 euró), úgyhogy mi Renivel nem álltunk be a hatalmas sorba, inkább úgy döntöttünk, hogy a legközelebbi vasárnapra jól felkészülünk az ingyenes múzeumok listájával és az esőre való tekintettel inkább beültünk kávézni és melegedni egy Starbucksba. 

Itt cicusok helyett viszont mindenhol kutyákat látni! Minden boltba és kávézóba be lehet őket vinni, és amíg tudnak viselkedni és nem árasztanak magukból ázott kutyaszagot, addig nem is zavar. Meg is simogattunk párat, de tény, hogy az isztambuli állatmennyiséget nem lehet felülmúlni.

Elég sűrű volt a hétvége, szombaton egyáltalán nem is találkoztam a családdal, ugyanis amikor én felmentem reggelizni, ők már nem voltak itthon, amikor pedig hazajöttem, már mindenki aludt. Vasárnap reggel is csak cetlin hagytam meg a családnak, hogy hol vagyok és este hazaérve számoltam be nekik a fantasztikus hétvégémről. Remélem az egész nyaram így fog teli :) (az időjárást leszámítva persze :P )

(Tegnap jelent meg a Határátkelőn az Isztambuli összefoglalóm, akit érdekel ITT olvashatja, de a jobb oldali menüsorba is kilinkeltem.)

Kedvenc gyerek

Nem tudom, hogy úgy általában véve a szülők egyformán szeretik-e a gyerekeiket, de én már választottam magamnak kedvencet. Mindkét gyerkőcöt megszerettem, már rögtön az első napokban szimpatikusak voltak, tudtunk együtt játszani és oda-vissza megvolt a tisztelet, az összhang. Ami az én szempontomból azt bizonyítja, hogy nem bennem volt a hiba, amiért se Babérlevelet, se az azelőtti családnál lévő két gyereket nem tudtam megszeretni. Persze mindegyik gyereknek vannak aranyos pillanatai, de ha az csak 2-3% a gonosz, hisztis stb. pillanatokhoz képet, akkor nincs mit tenni.

Ezek a gyerkőcök az együtt töltött idő döntő többségében aranyosak, de a hisztis (de még véletlenül sem gonosz!) pillanatok is pár percen belül elmúlnak.

Nagyon nehéz a gyerekekkel még így is: csak délután vagyok velük, de abban a pár órában sikeresen lefárasztanak annyira, hogy esténként csak bezuhanok az ágyba. Minden elismerésem a dolgozó, óper nélkül jól boldoguló szülőknek, mert hihetetlen mennyiségű energia és TÜRELEM kell a gyerekekhez. 

Érdekes, hogy az előző két család polca tele volt szülőknek írt "hogyan neveljük a gyerekünket?" jellegű könyvekkel és mind a két család úgy ahogy van ott baszta el, ahol csak lehetett. Úgy tűnik, hogy aki saját magától nem képes rájönni arra, hogy a következetesség az egyik legfontosabb dolog - nemcsak a gyerekeknél - hanem az élet minden területén, az olvashat akárhány könyvet a gyereknevelésről és a gyerekpszichológiáról, nem lesz előrébb. Itt nincsenek ilyen jellegű könyvek, viszont annál több szépirodalom és persze rengeteg gyerekkönyv. Még egy Márai Sándor könyvet is találtam németül!

És akkor lehet tippelni, hogy a négy éves kislány vagy a hét éves kisfiú lopta-e magát jobban a szívembe... Aki a kisfiúra tippelt, az nyert. :) Eddig akárhány családnál voltam a barátnőim fogadócsaládjainál tett látogatások keretein belül, mindig a kislányokkal jöttem ki a legjobban: Tória heidelbergi családjánál nagyon jól kijöttem a kislányokkal, főleg a 3 éves Laylával, aki amint végeztem az egyik könyvvel, már nyomta a kezembe a másikat, hogy olvassak tovább. Marcsi osztrák családjánál is tökéletesen elvoltam a 6 éves kislánnyal, de a svájci családjánál is a kislánnyal töltöttem a több időt.

Itt viszont már van egy nagyobb gyerek, akivel olyan játékokat is játszhatok, amiket én is élvezek! Ha rajzolunk, akkor lehet poénkodni, sokat kártyázunk, társasjátékozunk, de már sakkoztunk is. A kislányhoz viszont sokkal nagyobb türelem kell, mivel állandóan azt akarja csinálni, amit a kisfiú. Ez már odáig fajult, hogy tegnap a kislány sértődötten közölte a fiú focimeccsén, hogy ő is focizni akar! Aztán persze a játszótéren fel akart mászni a focikapura, mint a tesója, de vacsorára is azt kéri, amit a másik, úgyhogy nem csodálom, hogy a kisfiú néha kiakad, hogy "Már megint utánooooz!!!!". Amikor kártyáztunk, volt, hogy eldugtam a lapjaimat, mert annyira bénán játszott, hogy egyszerűen nem tudtam volna nem győzni, viszont szerettem volna, ha van egy kis sikerélménye, még akkor is, ha tudom, hogy nem hisztizik, ha nem nyeri meg a kört. Amikor biciklizik, előszeretettel rántja oda a kormányt, ahova éppen néz (még csak véletlenül sem előre), eközben pedig nekem kell satufékeket bevágnom, hogy ne menjek neki. Ami nem lenne akkora baj, viszont az itteni biciklikkel nem igazán van szerencsém: az óperbiciklinek állandóan kilyukad a hátsó kereke, amit persze apuka saját maga akar megszerelni, még csak véletlenül sem viszi el egy bicikli szervízbe (ezzel kicsit Al Bundyra emlékeztet :P), aminek az a következménye, hogy lapos kerékkel megyek, úgy viszont elég nehéz tekerni, vagy elviszem az anyuka biciklijét, ami olyan szinten túlméretezett hozzám képest, hogy alig tudok róla leszállni róla esés-veszély nélkül. 

Ugyanakkor imádom a kis ártatlan fejét persze, ugyanis valamelyik nap a buszon hozzámfordult és megkérdezte az áthúzott cigire mutatva, hogy "ez mi?". Hát Szivem, akkor most tőlem fogod megtudni, hogy a világon vannak rossz dolgok is... :P

Bókok hada

Hétfőn anyuka ír reggelivel készült, amire meg is hívták egy házaspár barátjukat és a lányukat. Mindent végigkóstoltam, nagyon nagyon finom volt: különféle péksütemények, sajtok, sült ír virsli, lazac szeletek, avokádósaláta, lekvárok és még sorolhatnám. A gyerekek eljátszottak (rohangáltak) magukban úgyhogy bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Eleinte nem figyeltem, mert lakásfelújításról volt szó és meg is jegyeztem magamban, hogy de jó, hogy nem a politikáról meg az ország helyzetéről diskurálnak, mint az otthoni felnőttek. Majd a családi barát apuka hozzám fordult és konkrétan rákérdezett arra, hogy tényleg ennyire szar-e a helyzet nálunk, mint ahogy a német újságok leírják? Annyira nem vagyok otthon a politikában - egyszerűen csak nem érdekel a téma - de azért szoktam a neten híreket olvasgatni, meg azért lehet hallani mindenhol dolgokat. Most meg aztán főleg kellemetlen a helyzet, hogy megy a beszólogatás Angela Merkel és Orbán között oda-vissza. Úgyhogy egy "igen"-nel válaszoltam és innentől volt ott cenzúra, alkotmánymódosítás, kétharmados többség és még sorolhatnám.

A héten minden nap teljesen vizesen jött haza a kisfiú, ugyanis a focisuliban kint játszották, délutánonként pedig a héten minden nap esett az eső és lehűlt a levegő. Ez az idő azért rányomja az ember hangulatára is a bélyeget és tegnap a gyerekek olyan szinten piszkálták és szekálták, direkt hergelték egymást, hogy két külön szobába kellett őket küldenem, mert egyszerűen nem bírtak egy légtérben lenni veszekedés és sírás nélkül. Talán eddig ez volt a legrosszabb napjuk a gyerekeknek mióta itt vagyok, de miután szétválasztottam őket, csupán 10 perc kellett, hogy lenyugodjanak és lejöjjenek, majd tovább folytattuk a napot, akkor már az esti mese megnézésével. 

A kisfiúval hajókat hajtogattunk, majd előrukkoltam azzal az egyetlen dolgokkal, amit tudok még hajón és a csákón kívül hajtogatni: pénztárca. Nagyon tetszett nekik, úgyhogy kiadtam az utasítást, hogy színezzék ki. Nagyon szép (khmm.. inkább aranyos :P) művek készültek.

A kisfiú ma délutáni meccse, amire elmentünk a kislánnyal (szerencsére nem esett az eső egész nap):

Úgy tűnik a szülők tényleg meg vannak velem elégedve és ez nagyon is kölcsönös. Most tényleg jó helyen vagyok és ezt értékelem is. Minden nap rácsodálkozok, hogy mekkora mázlista vagyok, amiért kifogtam ezt a családot, igaz, hogy csak harmadjára :P 

Az apuka megköszönte, hogy mindig olyan szépen teszem le az ágyukra az összehajtott ruhákat (a gyerekek ruháit a szekrényükbe kell tennem, a szülőéket pedig ott hagyni a szobájukban): "Le kéne fényképezni és ezt mutogatni a következő ópereknek, hogy ezek után így kérjük :D" Mondom akkor már rákérdezek a vasalási technikámra, ugyanis talán itt fogtam a kezemben először vasalót: az előző helyeken sosem kellett vasalnom, a saját ruháimat pedig vállfán szárítom, így kirúgják magukat száradás közben. Csak tátották a szájukat, mert hogy pont olyan szép simán a ruhák, mint a boltban (ők mondták :P). Úgyhogy röpködnek a bókok, de legalább hangot adnak a jó dolgoknak, amit kifejezetten díjazok.

Vége a jó életnek (egy időre)

A pünkösdi szünet a bajoroknál két hétig tart, ilyenkor nincs iskola, ovi viszont szerencsére igen. A két hét után folytatódik a suli és majd augusztusban van vége ténylegesen a tanévnek, amikor is a családok nyaralni indulnak, én pedig haza. 

Ezen a héten a kisfiú focisuliban lesz, ahova reggel 9-re kell vinnem, délután pedig fél 5-kor érte mennem, úgyhogy nem lesz délig alvás, mint ahogy mostanában néha tettem. 

Hétvégén persze alap volt, hogy mozdulok valamerre. Mivel Furi hazautazott két hétre, a többi óper pedig csak vasárnap volt szabad, így elbicikliztem a közeli bevásárló központba, hogy szétnézzek, mi a helyzet arrafelé. Először arra gondoltam, hogy nem viszek magammal pénztárcát, nehogy költekezésbe kezdjek feleslegesen, de utána úgy döntöttem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy próbára tegyem magam és ellenálljak a kísértésnek. Ééééééés így is történt! Remélem mindenki legalább olyan büszke rám, mint én magamra, ugyanis bejártam az egész plázát, benéztem a középkategóriás boltokba, eltöltöttem a délutánt és felmértem a terepet.

Vasárnap találkoztam Renivel, aki szintén óper és elmentünk az Englischer Gartenbe (Angol kert), ami egy hatalmas park a város közepén, némi erdős résszel és kisebb tavakkal megspékelve. Amikor mondta, hogy ott szoktak szörfözni, elképzelni sem tudtam, hogy mire gondol és mi ez az egész. De amikor megérkeztünk csak tátott szájjal bámultam, hogy most a fiúkák lecserélték a Lederhosét és szörfruhába bújva lovagolják a hullámokat a város kellős közepén.

Még bejártuk a park egy részét, viszont sajnos csepergett az eső így nem tudtunk letelepedni a fűbe vagy ilyen parkban szokásos dolgokat csinálni. Nem baj, reményeink szerint azért jön még Münchenbe a jó idő.

Kiderült, hogy információim helyesek voltak és vasárnaponként a müncheni múzeumokba valóban ingyen vagy egy euróért lehet bemenni, úgyhogy be is tértünk a Deutsches Museumba (Német Múzeum), viszont későn mentünk, ugyanis 5-kor már zár is, mi pedig fél 5 előtt értünk oda, úgyhogy csak bekukkantottunk, hogy érdemes-e visszamenni később. És érdemes! Úgyhogy van egy olyan sejtésem, hogy a vasárnapok erőteljes kultúrálódással (természetesen kizárólag a pénteki bulikat maximálisan kiheverve) fognak telni.

Thomas Mann és társai

A minap olvastam egy írást a Határátkelőn egy Münchenbe kitelepedett magyar nőtől (http://hataratkelo.blog.hu/2012/11/01/tiltolistas_beszelgetesek) és amikor megláttam a cikk közepén ezt a mondatot, egyből az isztambuli anyukára gondoltam: "Nem tudom, kinek volt kellemetlenebb, amikor egy kolléganőmről valahogy kiderült, fogalma sincs, ki Thomas Mann..." Ugyanis ez a tájékozatlanság valóban német népbetegség lehet (tisztelet a kivételnek!), de isztambuli anyuka Németországban született, ott is nőtt fel, német suliba járt, német barátai voltak stb. és amikor megemlítettem neki Franz Kafkát, fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Láttam a zavart a fejében és inkább rám hagyta a dolgot, hogy miféle Kafkáról meg miféle Átváltozásról beszélek. Ezek után nem próbáltam meg nála intellektuális témát felhozni...

Volt itt szerdán Furi, torellinit főztem ő pedig hozott sört és elgengeltünk itt a napsütötte teraszon egy kicsit, amíg nem kellett a gyerekekért menni az oviba majd a suliba. El sem hiszem, hogy kivétel nélkül ilyen fantasztikus emberekbe botlok állandóan: először Isztambulban, majd itt Münchenben. Holnap pedig én megyek át Furihoz és vezet körbe a vendéglátó családja házában.

Alkodtunk a kisfiúval:

Ő már 7 éves, így lehet vele poénabb dolgokat csinálni, mint például ereket rajzolni a kékre festett majom szemére, majd belerajzolni egy kávésbögrét a kezébe. Így a Dora, a felfedező kifestő is viccesebb és mióta közöltem a gyerkőcökkel, hogy nem kell ám mindent úgy kifesteni, ahogyan a valóságban van, hiszen Dora farsangozhat/halloweenezhet is, azóta előszeretettel festenek neki rózsaszín vagy zöld hajat, én pedig kipróbáltam, hogy hogy nézne ki Dora négerként! :D

A mostani gyerkőceimet össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel! Persze itt is van hiszti, itt is vannak rosszabb vagy fáradtabb napok, de alapjában véve egy hisztit 2 perc alatt le lehet tudni mindenféle nyugtató tabletta, csoki vagy apró ajándék nélkül. Az előző két családnál láthattam, hogyan NE neveljünk gyereket (najó, azért Isztambuli anyukának volt néhány jó húzása), itt viszont már elleshetek pár hasznos trükköt élesben is. És bár fárasztóak a gyerekek (bárcsak annyi energiám lenne futkorászni, mint nekik!), mégis annyira könnyen kezelhetőek és egyszerűek, hogy szeretek velük lenni, mesét olvasni nekik, kártyázni és kifestőzni velük.

Múltkor a kislánynak nem vittem zoknit a gyerektornára, ugyanis a listán nem szerepel, hogy zoknit is kell a hátizsákjába pakolni, azt pedig nem tudtam, hogy aznap harisnyában ment oviba.

- Hoppá, nem hoztam zoknit. Na most mi legyen?

- De én zoknit akarooooooook! - komolyan az egész öltözőben megfagyott a levegő, síri csend lett és az összes szülő azt figyelte, hogy mi fog ebből kikerekedni.

- Nincs nálam zokni, nem tudtam, hogy harisnyában vagy. Vagy felveszed zokni nélkül a sportcipőt, vagy felveszed a harisnyát és arra a rövidnadrágot.

- De meleeeeeg van, nem akarok harisnyáááát!

- Akkor zokni nélkül veszed fel a cipőt, jó?

- NEM!! .... Najó, jó lesz zokni nélkül. - majd el is felejtettük a kis bakit.

Persze mondanom sem kell, hogy nagyban hozzájárul a jó viszonyunkhoz az is, hogy a szülők nincsenek itthon nap közben, végig egyedül vagyok a házban, akkor kelek fel, amikor akarok, olyan hangosan hallgatom a zenét napközben amennyire csak akarom és azt eszek, főzök, bénázok amit csak akarok (már van egy tányér és egy pohár mínuszban miattam, pedig még két hete sem vagyok itt). Ma az anyuka este elém állt és: "Csak azt akarom mondani..." Jahj, na mi jöhet még? Egyszer sem hallottam még egyikőjüktől sem, hogy csináld ezt meg ezt másképp vagy hogy tudnád-e ezt meg ezt legközelebb egy kicsit így meg így csinálni, mondom most jönnek az eddig összeszedett hibáim. "... hogy nagyon köszönjük, hogy itt vagy és nem is tudod mennyire értékeljük azt, amit értünk teszel." Óóó, hát nagyon szívesen! :)

Péntek esti láz

Péntek este elérkeztem a hét legjobb részéhez: HÉTVÉGE!!! Már előre le volt zsírozva, hogy találkozok Vivivel, akivel kb. 2 éve követjük egymás blogjait illetve váltunk folyamatosan privát e-maileket, de élőben még soha sem találkoztunk. Most Hamburgban dolgozik, viszont hazalátogatott Magyarországra, visszafele pedig pár napra betért Münchenbe is, úgyhogy egyértelmű volt, hogy végre összehozzuk a találkát, ami már nagyon érett egy ideje. Két másik barátnőjét is hozta: Zsut és Furit.

(Vivi egy éve Münchenben: http://konczvivien.blogspot.hu/ , majd egy éve Amerikában: http://vivienkoncz.blogspot.de/)

München főterén, a Marienplatzon találkoztunk, majd irány a Schluckauf nevezetű (magyarul: Csuklás) kocsma pár sörért. Nem olcsó az alkohol itt sem, de az Isztambuli sörárakhoz képest ez a mennyország! (Sajnos a cicák számában azonban visszaesést tapasztaltam..) 

Már az első este olyan volt a csajokkal mintha ezer éve ismernénk egymást, ráadásul Furival kiderült, hogy egy helyen lakunk: biciklivel - és itt mindenki azzal közlekedik - csak 5-10 perc. Éppen azt beszéltük, hogy melyik utcán lakunk, amikor a magyar(!!!) biztonsági őr megszólalt: Én is ott lakok! Hát igen, kicsi a világ. :)

El is repült gyorsan az idő, át is mentünk egy másik helyre, a Kultfabrikba, amit több kisutcányi szórakozóhelyként kell elképzelni. Tévedésből sikerült egy üres szórakozóhelyre bemennünk, úgyhogy csaptunk egy privát bulit négyen csajok, illetve a feka mindenes pasi is megtáncoltatott mindenkit. Természetesen a beégésnek is meg kellett történnie... Vivivel megállapítottuk, hogy a feka pultos pontosan úgy néz ki, mint az új Tarantino film főszereplője Django, aki egy rabszolga. Furi éppen azon gondolkodott, hogy kisajtoljunk-e belőle még egy kis ingyen pezsgőt, amikor "odasúgtam" neki, hogy: Simááán, mondjad neki, hogy figyi Django, szeretnénk még egy kis pezsgőt! Mivel Furi nem volt tisztában az új filmekkel, így sikeresen lerabszolgázta a néger srácot, mert azt hitte, az valami haver-félét jelent németül. Majdneeeem...

Miután a hely bezárt, átmentünk egy másikba, ahol viszont Zsu rosszul lett úgyhogy még lespanoltunk pár emberrel (fujj de undorító angol dialektust beszélnek a skótok!), majd jöttünk haza. Már nem volt probléma, viszont Zsunak csak reggel 7-kor jött volna az első villamosa, ugyanis 40 percre lakik a belvárostól (egy hatalmas villában). Vivi vendégségben van, Furinál vendégek vannak, így nincs hely, úgyhogy jött hozzánk. Nyilván fura indítás, hogy pontosan egy hét után hazaviszek magamhoz egy lányt, akit aznap ismertem meg, de tudtam, hogy ha otthagyjuk Zsut, akkor bealszik valahol és kirabolja az aljanép, továbbá anyuka itt olyan laza és jóarc, hogy úgy gondoltam, leszarja majd. 

Így is történt: kicsit zavarban felmentem délután 2-kor a konyhába, hogy közöljem, vendégem van, nem pedig szőkére festettem a hajam. Anyuka olyan laza volt, hogy még majdhogynem megdicsért, hogy helyesen cselekedtem.

Úgyhogy viccesen és pár barátnő plusszal indult a Müncheni ittlétem, máris imádom ezt a helyet! :)

Egy hete már

Pontosan egy hete vagyok itt, de sokkal többnek tűnik. Eddig itt érzem magam a legotthonosabban, nem tudom, hogy azért, mert van egy bizonyos rutinom a beilleszkedésben vagy pedig a család kisugárzásának van ekkora szerepe ebben. Következzen pár fotó az új lakhelyemről:

 Biciklim

A ház

 A szobám: ajtó, tv, dvd lejátszó, minihifi, könyvespolc

 Íróasztalom, ágyam illetve a szemben lévő falon már az én művem látható

Végül a hatalmas három részes szekrény és egy nagy tükör (plusz szennyestartó)

 "Tegyük magunkévá a szobát" elnevezésű projektem

Gyors és alternatív megoldás fülbevalók tárolására

A gyerekekkel nagyon jól elvagyok, teljesen más embert hoznak ki belőlem, mint az eddigi gyerekek. Babérlevéllel nem lehetett normálisan játszani, mert állandóan legyilkolta az én pónijaimat és állandóan attól tartottam, hogy mikor jön rá a "menj innen!" időszaka. Őt nem lehetett szeretgetni sem, mert folyamatosan attól tartottam, hogy ellök magától, hiszen én voltam az a személy, akivel akárhogyan is viselkedik ott marad, mert az a feladata, hogy játsszon vele. Pontosabban: hogy elszórakoztassa. Ugyanis anyuka próbált tippeket adni, hogy miközben jövünk haza az oviból, tervezzem meg a délutánunkat, hogy mit fogunk majd játszani. Nem tudom, hogy ez neki komolyan bevált-e vagy csak okoskodott, de persze akármit ajánlottam játék gyanánt, mindenre egy "nein" volt a válasz, hiszen csak olyat szabad játszani, ami egyenesen Babérlevél fejéből pattant ki.

Itt az van, hogy a gyerekek egyfolytában nevetnek, mosolyognak, az ölembe telepednek, megpuszilnak stb. Velük nyugodtan tudok játszani, mert itt a feladatom nem a gyerek(ek) elszórakoztatása, mint valami bohóc vagy udvari bolond, hanem a rájuk való vigyázás, ide-oda kísérgetésük.

Bandáznak a kölykök a játszótéren

Kinderturnen (gyerektorna) a kislánynak

Ma ültünk a kisfiúval és ettünk, majd elkezdett a tetoválásomról beszélni. Egyszer csak megszólalt:

- Nagyon szép. Márminthogy te. Te vagy a nagyon szép - majd hozzámbújt és megölelt.

Nem is rossz ahhoz képest, hogy anno Babérlevél többször is kijelentette, hogy csúnya vagyok és ő csúnya emberekkel nem játszik. 

Csütörtökön ünnepnap volt mindenkinek: senki sem dolgozott, a boltok bezártak, így itthon voltak a szülők, nekem pedig szabad napot adtak (hatalmas piros pont nekik). Nagyon szépen sütött a nap (ellentétben a mai nappal, ugyanis egész nap csak esett) a többi óper, akivel felvettem eddig a kapcsolatot pedig csak este szabadult, úgyhogy elment a folyóhoz, mert még úgysem voltam a partján. Persze a kb. 3 órás utcán tartózkodásom során csupán kétszer hallottam magyar szót magam mellett és valószínűleg már megint túl jól sikerült a beilleszkedésem, ugyanis kétszer kérdezték meg hogy ez meg az merre van. (És meglepő, de simán útba irányítottam mindenkit, ugyanis megjegyeztem, hogy merről jöttem.)

Isar

 Park a folyó mellett

Én is csatlakoztam a szigeten napozókhoz 

Ki rendelt import kolbászt? Khmm, akarom mondani: bajor fiúkák Lederhoséban (bőrnaci, népviselet)

Első munkanap

Vasárnap a városban reggeliztünk apuka húgával, annak a férjével és a két gyerekükkel. Onnan lehet tudni, hogy egy hely flancos-e, hogy a kaja, amit adnak, semmire sem elég. Nos, így jártunk most mindannyian az omlettel, de sebaj, itt nem kell felmászni minden nap az ötödik emeletre, úgyhogy nem árt visszafogni magam. :P A gyerekek végig elvoltak egymással és egy 4 hónapos kisbabáról sem ilyen emlékeket gyűjtöttem annak idején a Z családnál Németországban. Ez a kisfisú teljesen nyugodtan feküdt/aludt/nézelődött a babakocsiban, nem pedig egész nap torka szakadtából üvöltött, mint L.

Kicsit szétnéztünk a városközpontban, fantasztikus volt az egész! Gyönyörű a főtér és a sörkertek iszonyat hangulatosak, azt hiszem sokat fogok még arrafelé lógni :P

Délután anyuka körbevitt a lakótelepen a BMW kabriójával (natürlich nyitott tetővel) és megmutatta, hol kell felszállni a buszra meg hol van a gyereknek a torna stb. Elmeséltem neki, hogy annak idején az első családomnál volt egy óperautóm, egy Volkswagen kabrió.

- Úristen, adtak neked egy kocsit??? Gazdagok voltak, mi?

(- Bakker te mondod? Eltévedek a házatokban!)

Kérdeztek az isztambuli időkről (nekik még nem meséltem el, hogy engem onnan kirúgtak :P) és meséltem, hogy milyen volt a gyerkőcnek az ovi:

- Privát iskola volt?

- Igen.

- Fú, akkor jó gazdagok voltak a szülők, nem?

(- Bakker te mondod? Minden elektronikai eszközön a házban ott van az alma!)

Másnap volt az első munkanapom, de anyuka még itthon volt és együtt hoztuk el a gyerekeket az oviból és az iskolából. Anyuka elvitte őket teniszezni, majd itthon én foglalkoztam velük még este 6-ig. Utána vacsi, esti mese a tv-ben majd irány az ágy először a kislánynak, majd a kisfiúnak. 

A gyerekek végig jól viselkedtek, persze volt egy kis hiszti, de simán kezelhető volt a helyzet. Még én lepődtem meg, hogy amikor rászóltam a kislányra, hogy jöjjön el a tv-től, ne nézze olyan közelről, ELSŐRE megtette amit kértem. Amikor a kisfiú véletlenül hasba dobta a kislányt a labdával, majd mondtam neki, hogy kérjen bocsánatot, EGYBŐL megtette, amire kértem. Tejóég, ezekkel a gyerekekkel mi van??? Persze tudom, hogy ez lenne a normális, csak az előző családoknál ennek a szöges ellentétével találkoztam.

Hédi ismét útra kel

Bő egy hetet töltöttem otthon, a bőröndből majdhogynem ki se pakoltam. :P Természetesen nem maradtam program nélkül, volt ott családi banzáj, barátokkal sörözés, vizipipázás, meccsnézés, csoporttársakkal slambuc főzés meg jó sok macskázás - ezúttal a saját cicáimmal - illetve pakolászás ezerrel.

Pénteken ismét útra keltem, hogy meghódítsam a világot. Illetve "csak" Münchent... :P Reggel 9-kor indult a buszom Budapestről, úgyhogy hajnalban kellett kelnünk, ugyanis még aznap vittek fel a szüleim Debrecenből Pestre. Nem tudom mikor fogom lelkiekben feldolgozni ezeket a hatalmas váltásokat, ugyanis nem sok időm volt felfogni a dolgokat: két hete még Isztambulban kirándultam Marcsival most pedig egy új családnál vagyok Németországban.

A buszsofőrök vagy amatőrök voltak vagy csak ennyire lazák, mert egy csomószor bekapcsolva hagyták a mikrofont, így hallottuk, hogy nevetgélnek stb. Nagyon jól kifogtam ezt a járatot, nem csak azért mert Happy Hours keretében 5000 ft-ért vettem meg a buszjegyet, hanem mert Bécsben kb. mindenki leszállt a buszról és 4-en maradtunk, akik továbbmentek Münchenbe. Miénk volt az egész busz, ott lehetett fetrengeni, ahol csak akartunk. Miután már csak ennyien maradtunk jöttek a sofőrök és vizet osztottak, majd később vodkás (!!!) üdítőt! "Csak hogy mindenki egy kicsit jókedvre derüljön"

El is telt hamar az a 10 óra (főleg, hogy utána még egy ilyen kis italt kiosztottak) és este 7-re Münchenben voltam. Az utolsó órákban már eléggé rámjött az izgulás, pedig azt hittem, hogy már egészen immunis lettem erre a szituációra. A buszállomáson 5 perc alatt megtaláltuk egymást az anyukával, pedig rengetegen voltak és úgy emlékeztem, hogy barna haja van az anyukának, nem pedig vörös. A kislánnyal jött ki elém aki már rögtön az autóban megajándékozott az egyik rajzával. :)

Hazáig végig angolgul beszélgettünk az anyukával (ő ugyebár Írországból származik), itthon pedig apukával már németül folytattam. Kicsit összezavart, hogy akkor most kihez milyen nyelven beszéljek, de szerencsére mind a ketten remekül tudnak mind a két nyelven és a gyerkőcök is (mákosok).

Tegnap este még együtt vacsoráztunk, majd körbevezettek a házban. Hatalmas ez a ház: a felső szinten van a két gyerekszoba, a szülők szobája, egy nagy erkély és egy fürdőszoba, a földszinten van egy nappali étkezővel, a konyha és egy kis kert és végül az alagsorban van a mosókonyha, egy dolgozószoba, a garázs, a fürdőszobám (!!!) és a szobám. Csupán a fürdőszobám akkora mint az otthoni szobám, a szoba pedig hatalmas, rengeteg hely van benne és az ágyon is elférne még 1-2 személy rajtam kívül :P Kipakoltam a dolgaimat ma pedig végleg megtaláltam mindennek a helyét.

A hétvége egy bulival kezdődött az oviban. Anyuka és a kislány előre mentek kocsival elvinni a cuccokat, mi pedig később mentünk biciklivel. Anyuka biciklijével mentem, ugyanis az enyémet még meg kell hogy szerelje az apuka. Csak annyit mondok, hogy anyuka kb. egy fejjel magasabb nálam, a bicikli pedig hozzá volt méretezve, úgyhogy most alapos seggfájással küszködök. De láttam, hogy az óper kerót nem szigetlakosokra gyártották, úgyhogy az tökéletes lesz nekem.

Az oviban felléptek a gyerekek és előadták a Noé bárkája sztorit majd elénekelték egy csomó nyelven a "Boldog szülinapot" kezdetű nótát, ugyanis az óvoda 10. évfordulóját ünnepeltük. Nagyon aranyosak voltak a gyerekek, mindenféle állatnak beöltöztek és énekeltek közben, majd kaptak lufit is, amit felengedtek, nagyon szép volt.

De azért ilyen nemzetközi ovit sem láttam még! A kajálós résznél (az volt a legjobb természetesen :P) a jobb oldalamon angolul beszélgettek, a balomon németül előttem meg spanyolul! De voltak ott olaszok, négerek, törökök (természetesen :P), valami sárga nép és franciák is. És persze én, egyetlen magyarként.

Nem akarok véleményt mondani még a családról, de én nagyon reménykedek abban, hogy a sors azért küldött engem most ide, hogy megtapasztaljam: vannak normális fogadó családok is a földön. Drukkoljatok!