Nem tudom, hogy úgy általában véve a szülők egyformán szeretik-e a gyerekeiket, de én már választottam magamnak kedvencet. Mindkét gyerkőcöt megszerettem, már rögtön az első napokban szimpatikusak voltak, tudtunk együtt játszani és oda-vissza megvolt a tisztelet, az összhang. Ami az én szempontomból azt bizonyítja, hogy nem bennem volt a hiba, amiért se Babérlevelet, se az azelőtti családnál lévő két gyereket nem tudtam megszeretni. Persze mindegyik gyereknek vannak aranyos pillanatai, de ha az csak 2-3% a gonosz, hisztis stb. pillanatokhoz képet, akkor nincs mit tenni.
Ezek a gyerkőcök az együtt töltött idő döntő többségében aranyosak, de a hisztis (de még véletlenül sem gonosz!) pillanatok is pár percen belül elmúlnak.
Nagyon nehéz a gyerekekkel még így is: csak délután vagyok velük, de abban a pár órában sikeresen lefárasztanak annyira, hogy esténként csak bezuhanok az ágyba. Minden elismerésem a dolgozó, óper nélkül jól boldoguló szülőknek, mert hihetetlen mennyiségű energia és TÜRELEM kell a gyerekekhez.
Érdekes, hogy az előző két család polca tele volt szülőknek írt "hogyan neveljük a gyerekünket?" jellegű könyvekkel és mind a két család úgy ahogy van ott baszta el, ahol csak lehetett. Úgy tűnik, hogy aki saját magától nem képes rájönni arra, hogy a következetesség az egyik legfontosabb dolog - nemcsak a gyerekeknél - hanem az élet minden területén, az olvashat akárhány könyvet a gyereknevelésről és a gyerekpszichológiáról, nem lesz előrébb. Itt nincsenek ilyen jellegű könyvek, viszont annál több szépirodalom és persze rengeteg gyerekkönyv. Még egy Márai Sándor könyvet is találtam németül!
És akkor lehet tippelni, hogy a négy éves kislány vagy a hét éves kisfiú lopta-e magát jobban a szívembe... Aki a kisfiúra tippelt, az nyert. :) Eddig akárhány családnál voltam a barátnőim fogadócsaládjainál tett látogatások keretein belül, mindig a kislányokkal jöttem ki a legjobban: Tória heidelbergi családjánál nagyon jól kijöttem a kislányokkal, főleg a 3 éves Laylával, aki amint végeztem az egyik könyvvel, már nyomta a kezembe a másikat, hogy olvassak tovább. Marcsi osztrák családjánál is tökéletesen elvoltam a 6 éves kislánnyal, de a svájci családjánál is a kislánnyal töltöttem a több időt.
Itt viszont már van egy nagyobb gyerek, akivel olyan játékokat is játszhatok, amiket én is élvezek! Ha rajzolunk, akkor lehet poénkodni, sokat kártyázunk, társasjátékozunk, de már sakkoztunk is. A kislányhoz viszont sokkal nagyobb türelem kell, mivel állandóan azt akarja csinálni, amit a kisfiú. Ez már odáig fajult, hogy tegnap a kislány sértődötten közölte a fiú focimeccsén, hogy ő is focizni akar! Aztán persze a játszótéren fel akart mászni a focikapura, mint a tesója, de vacsorára is azt kéri, amit a másik, úgyhogy nem csodálom, hogy a kisfiú néha kiakad, hogy "Már megint utánooooz!!!!". Amikor kártyáztunk, volt, hogy eldugtam a lapjaimat, mert annyira bénán játszott, hogy egyszerűen nem tudtam volna nem győzni, viszont szerettem volna, ha van egy kis sikerélménye, még akkor is, ha tudom, hogy nem hisztizik, ha nem nyeri meg a kört. Amikor biciklizik, előszeretettel rántja oda a kormányt, ahova éppen néz (még csak véletlenül sem előre), eközben pedig nekem kell satufékeket bevágnom, hogy ne menjek neki. Ami nem lenne akkora baj, viszont az itteni biciklikkel nem igazán van szerencsém: az óperbiciklinek állandóan kilyukad a hátsó kereke, amit persze apuka saját maga akar megszerelni, még csak véletlenül sem viszi el egy bicikli szervízbe (ezzel kicsit Al Bundyra emlékeztet :P), aminek az a következménye, hogy lapos kerékkel megyek, úgy viszont elég nehéz tekerni, vagy elviszem az anyuka biciklijét, ami olyan szinten túlméretezett hozzám képest, hogy alig tudok róla leszállni róla esés-veszély nélkül.
Ugyanakkor imádom a kis ártatlan fejét persze, ugyanis valamelyik nap a buszon hozzámfordult és megkérdezte az áthúzott cigire mutatva, hogy "ez mi?". Hát Szivem, akkor most tőlem fogod megtudni, hogy a világon vannak rossz dolgok is... :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése