Levél a munkáltatómnak

Kedves Anyuka!

Amikor azt mondtad, hogy a kislánynak mindenről konkrét elképzelése van, akkor úgy értetted, hogy szeret parancsolgatni, illetve akkor is képes kiborulni és műbalhézni ha valami nem 90 fokos szögben áll, hanem 89?

Gondolom a "Nyugodtan taníthatsz valami a kislánynak magyarul!" mondat alatt nem a káromkodást értetted. Remélem azért nem haragszol, hogy néha a kislányra mosolyogva elhagyja néha egy kedves k**** ***** és egy b*** *** te kis ****** a számat, kizárólag az én lelki nyugalmam érdekében.

Puszi: Hédi

(A költői kérdésekre adott válaszaitokat és a csillagok megfejtéseit a kommentekben várom.) 

Csak a reggeleket éljem valahogy túl

Nehezek a reggelek és már előre félek tőlük, mindig reménykedek, hogy az a kritikus egy óra hamar tovaszáll. Ugyanis: nem tudom, hogy valóban csak a betegség miatt ismétlődik-e meg minden reggel a kislány hisztirohama - mint ahogy az anyuka állítja - vagy ezt kell majd elviselnem minden egyes nap, de remélem mihamarabb kiderül. Mindig azzal kezdődik a nap, hogy kislányka nyűgös, nem akar reggelizni, ő nem éhes és amúgyis, Hédivel ő le se ül reggelizni! Úgyhogy a felkelést követően én vagyok a főellenség. Ő bizony nem marad velem egyedül, ő bizony nem fog velem reggelizni és egyébként is, anyuci maradjon a nappaliban vele! Majd jön az enyhülés, amikoris reggelizik ő velem szívesen, de akkor velem szemben akar ülni, nem pedig mellettem. Oké, már jön is a székcsere, majd amikor végre asztalhoz ülünk aminek nagyon örülök, mert addigra már kopog a szemem, akkor integet, vigyorog és szépen üdvözöl. *Huhh, reggeli hiszti letudva*

Tegnap ez a következőképpen játszódott le: cuki módon anyuka tippjét követve mire asztalhoz ült, már egy smiley várta őt a tányéron: paradicsomból két szem, paprikából pedig egy száj. Megnézte, mosolygott, matatott valamit miközben én a kenyeret kentem, majd egyszercsak bömbölve rohant az anyja ölébe. *Most meg mi a franc van???* Értetlenül nézek az anyukára, ő is értetlenül néz, majd a kislány kinyögi, hogy "Hédinek nem tetszik a smileym!!!", mindezt pedig olyan pillantásokkal fűszerezi, mintha éppen akkor fejeztem volna le az összes babáját. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, mindenesetre kihúztam magam a szokásos "Óóóóó, hát én ezt nem is láttam! Tejóég, hát te ezt egyedül csináltad? Ez valami meseszép! Ugye nekem is csinálsz egyet a tányérra?" szöveggel. Persze akkor hirtelen minden újra szép és jó lett, esténként már alig akar beengedni a szobámba is, mert mindenképpen velem szeretne játszani. Amikor hétfőn elmentem a bazárba, itthon már egy rajz várt tőle az ajtómon: kettőnket rajzolt le. Illetve saját magát, nekem meg a lábamat, ameddig ő ér nekem. Valóban kreatív megoldás volt. :D

Az elsők

Vasárnap délután megvolt az első tengerparti sétám. Olyan hosszúra sikeredett, hogy még ma is fáj tőle a bal térdem. De megérte, mert az első török baklavámat is sikerült elfogyasztanom. Beültem egy sütiket is árusító kávézóba és benyomtam egy adag baklavát. Az anyuka nem tudom hol járt, de váltig állította, hogy itt mindenki tud angolul. Nos, leginkább activityzésben merült ki a kommunikáció. Kaptam grátisz fekete teát is a pincértől, aminek az ízét még mindig szokom, de mivel a pénteki 16 fokból addigra már csak 1 fok volt, így minden forró folyadék jól esett.

Ma pedig ledolgoztam az első munkanapomat. Ez még mindig nem nevezhető szokványos hétköznapnak, ugyanis a gyerkőcnek 2 hétig még nincs ovi. Addig szokjuk egymást és remélhetőleg minden erőbedobással gyógyulgat, ugyanis unom már, hogy mindenre ráköhög, beleértve az ételt is, amiből utána nincs gusztusom már enni. 

Ma délután pedig miután az anyuka befejezte a munkát, rajzolt nekem egy térképet a pár utcányira lévő bazárhoz, így megvolt az első bazárlátogatásom. Mivel már elmúlt akkor 5 óra, így éppen zárt a legtöbb árus, de azért még tettem egy gyors kört és szétnéztem a temérdek friss gyümölcs, zöldség, sajt és hal között, illetve a sok-sok cipő és ruha között. Van egy olyan sejtésem, hogy hazafelé már ki lesz centizve a kilók száma a csomagjaimban.

Napi paraszt:

A fiókomban találtam egy kis doboznyi török aprópénzt. Kérdeztem az anyukát, hogy ez mi akar lenni. Mondta, hogy biztosan az előző óper hagyta itt, de mi lenne ha rákbeteg gyerekeknek adományoznánk? (Vagy mi lenne ha a csóró ópered támogatnád vele?) De persze előbb kérdezzem meg az elődöm, hogy mit szándékozik vele tenni. Ráírtam ma a csajra, hogy itthagyott a fiókban egy kis aprópénzt.

- Add a kislánynak, hogy tegye bele a perselyébe!

Hogy itt mindenki mekkora szentlélek! Szegény suttyó magyar óperre senki sem gondol?

Az első nap

Reggel 11 körül kikecmeregtem a szobámból, hogy megnézzem, mi a helyzet. Belépve a nappaliba a következő kép tárul elém: az apuka áll a tv előtt és egy világító rózsaszín valamivel hadonászik. Értsd: golfozik. Eddig még csak a tv-ben láttam ilyet, hogy valami szarral hadonásznak és a lépernyőn megjelenik minden, amit éppen imitálnak. "Reggeli sport" - magyarázza az anyuka.

Elkezdte a kislány körbemutogatni a játékait és a könyveit. A kezembe nyomott egy török könyvet:

- Olvasd fel nekem!

- Őőőőő... Inkább meséld el, hogy mik vannak a képen! - vágtam ki magam.

Eltelik majd egy kis idő, mire én törökül fogok tudni neki olvasni. Még szerencse, hogy vannak német könyvei is.

Felöltözködtünk, hogy elinduljunk reggelizni. Déli 12 órakor ültünk le reggelizni egy helyre. Tele volt minden, és hihetetlen, de tényleg mindenki délben reggelizett! Mondta az anyuka, hogy hétvégén 10 előtt senki ki sem megy az utcára. Mindenféle finomságot hoztak az asztalra: különféle kenyereket, felvágottakat, sajtokat, bundáskenyeret (végre valaki nincs rosszul attól, ha valami bő olajban sütnek), tükörtojást, virslit, lekvárt, mézet, vajat, nutellát, paradicsomot és uborkát. Minden nagyon finom volt és ehhez jött még egy pohár, amiből akárhányszor kiittam a teámat, töltöttek bele újat. Itt mindenki ízesítetlenül issza a teát, de azért ez nekem egy kicsit durva volt, úgyhogy tettem bele mézet.

Kaja után elmentünk a dokihoz gyógyszereket feliratni a kislánynak. Ekkor történt a következő beszélgetés is az anyukával:

- Ugye hogy én is kétnyelvűen nevelkedtem.

- Mármint azt hogy?

- Hát német és török.

- Hogyhogy?

- Nekem törökök a szüleim.

- MIVAN??? - fakadt ki belőlem.

Úgyhogy helyesbítenék: nem Törökországban vagyok egy német családnál, hanem Törökországban vagyok egy török családnál, aki Németországban nőtt fel. Az anyuka életéről eddig csak annyit tudtam, hogy Némeországban született, a szülei még mindig ott élnek és ehhez még hozzátettem a világos haját, bőrét, szemét és a szeplőit: valahogy full németnek gondoltam. Plusz a kislánnyal kizárólag németül beszélnek, csak maguk között váltanak át néha németről törökre.

Ezután még elutaztunk az anyuka nagynénjéhez. Ekkora házat egy embernek... A nappali úgy nézett ki, mint egy múzeum: amikor bement oda a kislány olyan stresszben voltam, hogy lever valamit, hogy le se mertem ülni és igyekeztem minél hamarabb kitessékelni onnan. Csakhogy a kutyához sem mehettünk vissza, ugyanis elég kanos volt ahhoz, hogy a kislányt bármely oldalról elkezdje hágni. Ő élvezte, mert azt hitte, hogy a kutya játszik, én meg nagyon röhögtem, mert tudtam, hogy egyáltalán nem játszani akar. Az anyuka is röhögve mondta a kutyának, hogy "Hagyd békén a lányomat!". Úgyhogy felmentünk játszani egy kicsit a barbikkal, pónikkal stb. utána uzsiztunk egy kis gyümölcsöt és irány haza. Egy ideig megint dugóban álltunk, kb. minden reggel és késődélután ez a helyzet a városban.

Este vacsora után átadtam a kis ajándékaimat, amit nekik hoztam: egy üveg aszút, egy Boci bonbont, 6 db Túró Rudit és két csomag franciakártyát, amin Budapestről illetve Magyarországról vannak képek.

- Kürtős kalácsot nem hoztál? - kérdezte az apuka.

Baromira meglepődtem, hogy még mindig emlékszik erre a szóra.

Ma reggel pedig örömmel újságolta az anyuka, hogy tegnap játszottak a kártyával és mennyire szépek a lapok, majd mégegyszer megköszönte.

Napi gyerekszáj vacsora közben:

- A gyurma olyan puha, mint a kaka... - gondolkozik el a kislány.

Szülőkkel összenézünk, igyekszünk nem beleröhögni a gyerek képébe.

- ... és ahonnan a kaka kijön - folytatja.

- Azt majd evés után elmeséled - vág közbe az apuka.

- De a kaka! 

- Majd evés után elmeséled.

A mai sétám során készített képek:

Érkezés 1350 km múlva a jobb oldalon

Hanjal 5-kor indultunk Debrecenből, hogy biztosan elérjem a 11:20-kor induló repülőt. A szüleim vittek fel, így viszonylag nyugodtan aludtam éjszaka, hogy tutira minden jól van kiszámítva, tutira nem alszok el stb. Már előző nap összepakoltam a bőröndöm, a kézipoggyászom és a kézitáskám. Meglepődve tapasztaltam, hogy a bőröndöm csak 18 kilót nyom és a másik két táskámban is van még egy csomó hely. De hiába néztem átt még ötször a listámat, tényleg mindent bepakoltam és tényleg nincs több holmira szükségem. Elégedettem konstatáltam, hogy így legalább 100%, hogy bele fog férni egy vizipipa meg pár karton hozzávaló dohány. Azzal viszont már a legkevésbé sem voltam elégedett, hogy nekem is rá kellett állnom a mérlegre, hogy le tudjam mérni a bőröndöt: a karácsony+szilveszter kombó mégiscsak megtette a hatását.

Néha gyomoridegem volt, néha pedig teljesen lazán vettem a dolgot. Nem igazán fogtam fel, hogy a fél éve tervezett útnak tényleg eljött az ideje. Búcsúzkodáskor volt egy kis pityergés, majd útnak indultam a kapum felé. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy nem csipogtam be a reptéren, viszont a cipőmet azért levetették velem, mert magas volt a szára.

Áldom a Ferihegyet, hogy van ingyen wifi, így netezéssel ütöttem el azt a kb. egy órát, ami a repülő indulásáig volt. Beszálláskor a kézipoggyászunkat is felcímkézték és elvették, ugyanis olyan kicsi volt a Bécsbe induló repülő, hogy nem fért volna el. És valóban: mindkét oldalon csak 2-2 sor ülés volt és az ablakok is valahogy elég miniatűrnek tűntek. Kicsit tartottam az átszállástól, habár tudtam, hogy minden egyértelmű lesz. De tényleg MINDEN baromi egyértelmű volt. Szépen ki volt írva minden, mozgólépcsók és mozgójárdák (!!!) sorozata vitt el engem a kapumhoz, ekkora repteret szerintem még nem is láttam eddig. Az Isztambulba tartó gép már már nagyobb volt, ismét ablak mellé ültem, úgyhogy kémlelhettem a kilátást. Kaptunk főtt ételt is, bár a fél fogamra sem volt elég az a kis darabka hús meg krumpli. Két órás volt az út, legszívesebben aludtam volna, mert már semmi újat nem okozott a felhők látványa. Ám ekkor bemondták, hogy hamarosan elérjük Isztambult. Hatalmasat sóhajtottam, amikor megláttam a felhők között a tengerpartot. A mecseteket még olyan magasból is ki lehetett szúrni! Az idő is tiszta volt és hatalmas szerencsém volt, hogy úgy fordult a repülő, hogy tökéletes volt a rálátás a Boszporuszra, a rajta fekvő hídra és a Hagia Sophiára is.

Amikor megérkeztünk csak néztem, hogy akkor most mi a teendő. Tudtam, hogy vízum kell, így odamentem a Passport Control felirathoz. Végigálltam a sort, megnézte a faszi az útlevelem, majd motyogott valamit. Nézek rá, hátha felfogja hogy külföldi vagyok, majd megint motyog valamit. Mire mondtam neki, hogy "In english please" megszólalt valami hülye akcentussal, hogy "i speak english". Még szerencse, hogy mellettem igazi angolok álltak és útbaigazítottak, hogy merre menjek vízumot kérni. Mint utólag kiderült, a török pasi azt motyogta, hogy "you need a visa" csak éppen olyan borzalmas kiejtéssel, hogy semmit sem értettem. Akkor visszabattyogtam a vízumoshoz, szerencsére senki sem állt előttem. Elkezdtem hozzám - ezúttal tényleg - törökül dumálni. Amikor odaadtam az útlevelem, konstatálták, hogy nem vagyok török, úgyhogy átváltottak angolra. Fizetnem kellett 20 eurót majd vissza a passport contolhoz. Kizárt dolog, hogy visszamenjek a fura török pasihoz, úgyhogy másik sorba álltam. Az ottani srác háromszor is ránézett a fotóra, majd vissza rám: valószínűleg zavarta a tény, hogy a nők szeretik néha váltani a hajszínüket és hogy pár éve bizony én még szőke voltam. El sem hittem, hogy végre indulhatok a bőröndömért. A rákötött bordó masni igencsak jó ötlenek bizonyult, ugyanis tényleg minden bőrönd ugyanúgy nézett ki. Felkaptam a sajátom, majd még egy gyors mosdó és irány a kijárat. Az anyuka írt egy sms-t, hogy ne haragudjak, de éppen a dugó közepén állnak és kicsit tovább tart, mire jönnek. Úgyhogy addig lecuccoltam a váróterembe és felhívtam az ősöket, hogy ne aggódjanak, épségben megérkeztem. Nemsokára megérkezett az anyuka és visszamentünk a kocsihoz, ahol az apuka és a kislány várt. Az apuka két puszival köszönt és a kislány is egyből mosolygott és beszélt hozzám folyamatosan.

Mondták, hogy nem éri meg most hazamenni, mert áll a dugó az egész városban (megjegyezném, ezt még a repülőből is tisztán lehetett látni), úgyhogy elvittek egy negyedbe kajálni a tengerpartra. Iszonyat finom volt minden! Előételnek kétféle padlizsánból készült krémes valami pirítóssal és salátával, majd tintahal ismétcsak valami szósszal, majd a főétel egy hatalmas tányéron, amiből mindenki vehetett: sült paprika és hagyma és hal. Nem kérdeztem meg, hogy milyen hal, mert úgysem ismerem a fajtákat, talán még magyarul sem, de nagyon finom volt minden. 

Utána hazaindultunk. Volt, ahol nagyon jól lehetett haladni, volt ahol viszont hatalmas dugóba kerültünk. Az összes sofőr eszméletlen őrülten vezetett, az apukával az élen. Ahol tudott menni, ott százzal hasított (nem hiszem, hogy ennyi lenne a város közepén a megengedett sebesség), indexelni is csak a buszokat láttam és állandóan ki volt centizve minden. Mondta az anyuka, hogy nagyon kell vigyázni, ha zöldet kapok gyalogosként, akkor is nagyon nézzek szét. Ismerős ugyan ez a kaotikus közlekedés otthonról, de ez tízszer vadabb.

Hazaérve az ötödik emeletre kellett felgyalogolni a sok cuccal, ugyanis lift az persze nincs. Nem is baj, azok a fránya karácsonyi kilók remélem hihetetlen sebességgel fognak leperegni. Az apuka persze úriember volt és vitte a cuccom, de azért elég rendesen lihegett már a végére. 

Körbevezettek a lakáson, minden nagyon szép és persze minden az Ikeából van. A szobám picike, de nagyon otthonos. Kicsit beszartam, hogy magasított ágy van, ahova létrával kell felmászni, de a korlátja elég biztonságosnak tűnik, úgyhogy nem hiszem, hogy le lehet belőle esni. Viszont ez a megoldás volt az egyetlen a kis méretre, ugyanis az ágy alatt elfér még egy kényelmes fotel, egy asztalka és egy tv is. A szoba másik felébe pedig jöhet a szekrény és fiókok. Az asztalon van egy aloe vera is, igyekszem majd nem kipusztítani, de az utóbbi időben már otthon is túlélték a lakás klímáját. Az itt talált gyertyát igyekszem minél hamarabb elégetni, hogy méltó helye legyen a kis pohárkában a szemceruzáimnak és ecseteimnek (most is ég).

Este még zuhanyoztam egyet és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ők mennyire hívei a mindennapos mosakodásnak. Azt elnézve, hogy az anyuka német, az étteremben pedig a török pincér részéről jócskán megcsapott egy kis izzadság szag, amikor köetelebb hajolt... Hát, nem túl bíztató a helyzet.

Túl vagyok az első éjszakán is. Az ágy hihetetlenül kényelmes, a takaró és a párna pihepuha, csak éppen ma reggel találtam rá a sötétítőfüggönyre, így reggel korán felébredtem a világosra, de így legalább volt időm e-maileket írni meg persze elkezdeni a blogot. Még nem merészkedtem ki a szobából, pedig itt már 11 óra elmúlt és hallom ahogy a gyerkőc köhécsel, ugyanis jelenleg beteg. Tervezem a napi vitamin adagom duplázását, hogy ne betegen induljak neki az itt töltött időnek.

Hamarosan képekkel is jelentkezek!

Előtörténet

Ismét útra keltem, hogy óperként dolgozva megismerhessem a világ egy darabkáját. A következő picivel több mint 7 hónapot Isztambulban töltöm egy német-török, de inkább német családnál.

Amikor nyáron nekiestem a keresgélésnek, csak egy valamit tudtam biztosan: mindegy, hogy hol töltöm ezt a fél évet, csak NAGYVÁROSBAN legyen. Kicsit sem jött be az élet a német Lila akác közben, ahol még a fitness studioban is csak nyugdíjasokat lehet találni. A nyelvterület is mindegy volt, a németet nagyon jól beszélem (tanítom is) és régen az angol is szuperül ment, biztos voltam benne, hogy ha rágyúrok, kicsit előveszem, akkor ez sem fog akadály lenni. Minden országot végignéztem és küldözgettem üzeneteket a szipmatikus családoknak és én is kaptam az üziket dögivel. Ám sosem stimmelt valami: vagy már talált a család ópert, vagy nem stimmelt valami a dátummal vagy a tartózkodási idővel, vagy túl sok gyerek volt a kelleténél, vagy nem voltam szimpatikus vagy éppen ők nekem, vagy nem olvasták el a levelet hetekig és még sorolhatnám. Egyszer Törökországot is beírtam a keresőbe, és mivel csak 4 családot hozott ki, akik Magyarországról is fogadnak ópereket, így nem volt nehéz kiszúrni, hogy az egyik családnak NÉMETÜL van a bemutatkozása. Amikor megláttam, hogy egy német családról van szó, akik Isztambul közepén laknak, ráadásul egy gyerekük van, aki fél 4-ig oviban van, egyből szerelembe estem és tudtam, hogy ide akarok jönni. Írtam nekik egy rövidke levelet, válaszoltak, majd e-mail e-mailt követett és egy skype beszélgetést is hamar sikerült összehoznunk. Júliusban döntöttünk, január végén indulok hozzájuk egészen augusztus végéig/szeptember elejég ott leszek: január 25-ére sikerült lelfoglalnom az ideutat és szeptember 6-ára a visszautat.

Ám várt ránk még egy személyes találkozás is a nagy kaland előtt: mivel az anyuka német és az apuka is 3 éves korától ott élt, így minden évben többször is meglátogatják a rokonokat, illetve intézik a dolgaikat. Így esett az is, hogy november elején elvonatozott a család Dél-Németországból Budapestre, ahol eltöltöttek pár napot, én pedig egy délután alkalmával velük tartottam. Én is felmentem Pestre és a szállodájuk kávézójában kezdtük a találkozót. Megittunk egy-egy kapucsínót, ők sütiztek is, közben beszélgettünk és szemrevételeztük egymást. Nagyon szimpatikusak voltak és a kislány is nagyon aranyos. Kezdettől fogva a nevemen szólított és elvoltunk a kis matricás könyvével.

- Biztosan nagyon várod már a karácsonyt! Fenyőfa és sok-sok ajándék! - mondtam a gyereknek.
- Mi nem ünnepeljük a Karácsonyt - tette hozzá teljesen semlegesen az anyuka.

Hát itt egy kicsit lesokkolódtam, hogy hova kerültem, mivelhogy csak rákérdeztem már ezek után a vallási hovatartozásukra és kiderült, hogy iszlám. Nem annyira tartják, ugyanis miután tettünk egy hatalmas sétát a városban, útbaejtve a parlamentet és a karácsonyi vásárt, beültünk vacsorázni és mind a két szülő ivott alkoholt. Gondoltam, a ramadám és a fejkendő sem dívik akkor.

Végig érdeklődtek a magyar kultúra iránt, a kislánynak vettek egy matyó hímzéses buggyos blúzt és kérdezgették, hogy mit jelentenek a kiírt szavak. A kürtős kalácsot is imádták és a az apuka másdojára már tökéletes kiejtéssel ismételte meg a szót, hogy magyarul kérhessen az árustól egy diósat.

Öt órát töltöttünk együtt, utána már késő is volt, nekem is indult a vonatom, így elbúcsúztunl, miszerint januárban találkozunk.

Így esett, hogy most itt vagyok Isztambulban, szokom a török feliratokat, az új ágyam és rendezgetem a szobám.