Thomas Mann és társai

A minap olvastam egy írást a Határátkelőn egy Münchenbe kitelepedett magyar nőtől (http://hataratkelo.blog.hu/2012/11/01/tiltolistas_beszelgetesek) és amikor megláttam a cikk közepén ezt a mondatot, egyből az isztambuli anyukára gondoltam: "Nem tudom, kinek volt kellemetlenebb, amikor egy kolléganőmről valahogy kiderült, fogalma sincs, ki Thomas Mann..." Ugyanis ez a tájékozatlanság valóban német népbetegség lehet (tisztelet a kivételnek!), de isztambuli anyuka Németországban született, ott is nőtt fel, német suliba járt, német barátai voltak stb. és amikor megemlítettem neki Franz Kafkát, fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Láttam a zavart a fejében és inkább rám hagyta a dolgot, hogy miféle Kafkáról meg miféle Átváltozásról beszélek. Ezek után nem próbáltam meg nála intellektuális témát felhozni...

Volt itt szerdán Furi, torellinit főztem ő pedig hozott sört és elgengeltünk itt a napsütötte teraszon egy kicsit, amíg nem kellett a gyerekekért menni az oviba majd a suliba. El sem hiszem, hogy kivétel nélkül ilyen fantasztikus emberekbe botlok állandóan: először Isztambulban, majd itt Münchenben. Holnap pedig én megyek át Furihoz és vezet körbe a vendéglátó családja házában.

Alkodtunk a kisfiúval:

Ő már 7 éves, így lehet vele poénabb dolgokat csinálni, mint például ereket rajzolni a kékre festett majom szemére, majd belerajzolni egy kávésbögrét a kezébe. Így a Dora, a felfedező kifestő is viccesebb és mióta közöltem a gyerkőcökkel, hogy nem kell ám mindent úgy kifesteni, ahogyan a valóságban van, hiszen Dora farsangozhat/halloweenezhet is, azóta előszeretettel festenek neki rózsaszín vagy zöld hajat, én pedig kipróbáltam, hogy hogy nézne ki Dora négerként! :D

A mostani gyerkőceimet össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel! Persze itt is van hiszti, itt is vannak rosszabb vagy fáradtabb napok, de alapjában véve egy hisztit 2 perc alatt le lehet tudni mindenféle nyugtató tabletta, csoki vagy apró ajándék nélkül. Az előző két családnál láthattam, hogyan NE neveljünk gyereket (najó, azért Isztambuli anyukának volt néhány jó húzása), itt viszont már elleshetek pár hasznos trükköt élesben is. És bár fárasztóak a gyerekek (bárcsak annyi energiám lenne futkorászni, mint nekik!), mégis annyira könnyen kezelhetőek és egyszerűek, hogy szeretek velük lenni, mesét olvasni nekik, kártyázni és kifestőzni velük.

Múltkor a kislánynak nem vittem zoknit a gyerektornára, ugyanis a listán nem szerepel, hogy zoknit is kell a hátizsákjába pakolni, azt pedig nem tudtam, hogy aznap harisnyában ment oviba.

- Hoppá, nem hoztam zoknit. Na most mi legyen?

- De én zoknit akarooooooook! - komolyan az egész öltözőben megfagyott a levegő, síri csend lett és az összes szülő azt figyelte, hogy mi fog ebből kikerekedni.

- Nincs nálam zokni, nem tudtam, hogy harisnyában vagy. Vagy felveszed zokni nélkül a sportcipőt, vagy felveszed a harisnyát és arra a rövidnadrágot.

- De meleeeeeg van, nem akarok harisnyáááát!

- Akkor zokni nélkül veszed fel a cipőt, jó?

- NEM!! .... Najó, jó lesz zokni nélkül. - majd el is felejtettük a kis bakit.

Persze mondanom sem kell, hogy nagyban hozzájárul a jó viszonyunkhoz az is, hogy a szülők nincsenek itthon nap közben, végig egyedül vagyok a házban, akkor kelek fel, amikor akarok, olyan hangosan hallgatom a zenét napközben amennyire csak akarom és azt eszek, főzök, bénázok amit csak akarok (már van egy tányér és egy pohár mínuszban miattam, pedig még két hete sem vagyok itt). Ma az anyuka este elém állt és: "Csak azt akarom mondani..." Jahj, na mi jöhet még? Egyszer sem hallottam még egyikőjüktől sem, hogy csináld ezt meg ezt másképp vagy hogy tudnád-e ezt meg ezt legközelebb egy kicsit így meg így csinálni, mondom most jönnek az eddig összeszedett hibáim. "... hogy nagyon köszönjük, hogy itt vagy és nem is tudod mennyire értékeljük azt, amit értünk teszel." Óóó, hát nagyon szívesen! :)