Pontosan ma vagyok itt három hete. Igyekszem minél inkább beilleszkedni a családba és kialakítani az itteni pár hónapra szóló kis életem.
Kedden ismét Mártival találkoztam, beültünk egy rock-kocsmába sörözni. Eszméletlen volt az a hely, mintha a pultosokat és pincéreket valami motoros találkozóról szedték volna össze, közben persze üvölt a rock és fergeteges a hangulat. Még a számlát is egy koncert dvd tokban hozták ki. (Meg kell, hogy jegyezzem, hogy sajnos elég drága a sör mindenhol :S )
Szerdán délelőtt pedig Kaeleevel találkoztam egy amerikai óperrel. A facebookon találtam rá egy isztambuli ópercsoportban (ami mellesleg semmire se jó). Írtam neki és még pár lánynak. Ő volt az első, aki válaszolt, ráadásul iszonyat kedves volt, egyből találkozni szeretett volna. Másik két lány is visszaírt, de ők már nincsenek mostanra Isztambulban. Nap közben Kaelee is szabad, így akkorra tettük a találkozót és sétáltunk egyet egészen a kikötőig. Ezelőtt ő már Spanyolországban és Olaszországban is bébicsőszködött, most pedig itt van és március végétől már indul is egy újabb körre Olaszországba (a vízum miatt mindenhol csak 3 hónapig marad). Ő is tudott hasonlóan szaftos sztorikkal szolgálni, mint amiken én mentem keresztül tavaly Németországban, annyi különbséggel, hogy 3 hét után le is lépett a családtól.
Csütörtök este pedig egy magyar sráccal, Pistivel találkoztam, aki másodmagával Erasmusszal van itt egy fél évet. Elmesélte, hogy haladnak az otthoni sörfőzéssel (besokalltak az áraktól) és meghívott jövő hétre vizipipázni hozzájuk. Naná, hogy elfogadtam a meghívást!
A kislány még mindig olyan mint egy drogos: egyik pillanatban mászik az ölembe és vigyorog rám, a másik pillanatban meg én nem adhatom rá a kabátot, csak az anyja. És így van ez egész nap: egyszer fogja a kezem és vigyorog rám, a másik pillanatban meg addig nem hajlandó lejönni a lépcsőn, amíg látótávolságon belül vagyok. Először azt hittem, velem van a baj, mert az anyuka állandóan különböző tanácsokkal lát el a kislányát illetően, de aztán kezembe került az a bizonyos fekete könyv. Már láttam a kislány szekrényében és nézegettük benne a képeket anélkül, hogy a kislány tudta volna, mi is ez. Ebbe a füzetbe az összes eddigi óper üzenete van benne amit kislánynak szántak. Tulajdonképpen egy-egy levél mindenkitől fotókkal megspékelve, amit a gyerkőc majd megkap, ha elég nagy lesz hozzá. Ezt különösen jó ötletnek tartom, mert kizárt, hogy 3 év múlva 3-4 óperrel odébb ő még emlékezni fog rám, viszont így vissza tudja majd olvasgatni a neki szánt üzeneteket. Ma bekopogott az anyuka hozzám a kis könyvvel, hogy írosgassak bele, amikor csak akarok és amit csak akarok. Természetesen visszaolvastam és megnéztem az elődeim leveleit, amelyben leírták a kislánynak, hogy miket játszottak, egy-egy aranyköpést stb. És kiderült, hogy a kislány nem csak nekem parancsolgat, hanem minden lehetséges embernek megszabja a határokat, hogy mit szabad és mit nem. Az összes eddigi elődöm megjegyezte "hjajj annak idején csak te csinálhattad ezt, én hozzá sem nyúlhattam" persze mindezt mosolygós fejjel megspékelve, nehogy menjen itt a sértődés. Úgyhogy megnyugodtam, a kiscsaj mindenkivel ilyen, ez nem a személyem ellen szól. (A bibi már csak az, hogy én ilyenkor már nagyban tenyérviszketésben szenvedek és többféle képpen lejátszom a fejemben, amint adok egy sallert a kis szöszi fejére.)
Társaságom a Starbucksban csütörtök délelőtt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése