Bolondokháza

A hétfői nap már önmagában katasztrofálisan sikeresedett. Kezdődött azzal, hogy az anyuka bekopogott a szobámba:

- Öhm.. Ami még nekem feltűnt... hogy amikor Babérlevéllel rajzoltok, festegettek vagy barkácsoltok, akkor túl szép dolgokat csinálsz.

*Továbbra is kérdőn nézek rá*

- És ő még ilyeneket nem tud. Arra is gondoltam, hogy ez is egy problémaforrás lehet, hogy túl szép dolgokat csinálsz. És ez neki akkor még abban a pillanatban nem feltétlenül esik le, de később csak gyűlik, gyűlik és utána már nem lesz kedve veled kreatívkodni, mert érted... túl szépek a rajzaid.

- Hát pedig rajztehetségem nem sok van.

- De amit csinálsz, az számára már nagyon szép. 

- Ühüm, értem.

Úgyhogy akármennyire is felb*szott a tény, hogy anyuka jelenleg még a kákán is csomót keres, mert drágalátos kislánya elért a dac-korszakhoz, ám legyen, ezentúl kizárólag krix-kraxokat fogok gyártani valami hiperszuper frissen kikevert fosbarna színnel, majd nyálcsorgatva tolom büszkén a kiscsaj orra alá, hogy "Nimáááá mit rajzoltam!".

Marcsi barátnőm reakciója a kis szösszenetre: Tudod mit? Ezentúl ne egyél késsel, villával, mert a gyerek még olyat nem tud és szarul érezheti magát emiatt! Vagy! Ki se töröld bmeg a segged, mert a gyerek még azt se tudja és nehogy már rosszul érezze magát!!!

Azt kell, hogy mondjam: JOGOS!

Majd folytatódott a hétfő egy olyan hisztivel, amilyet még itt nem éltem át: a gyerek játszani akart az iPad-jén (ismétcsak három felkiáltójel), de az anyja azt találta mondani, hogy mostanában túl sokat játszik vele, úgyhogy majd csak vacsora után játszhat vele egy fél órát. A kislány olyan hisztibe kezdett, hogy féltem, az anyuka a végén tényleg odaadja neki az iPad-et, de NEM! A kiscsaj egy órán keresztül sírt, ordított amíg végül kimerültem bealudt a kanapén.

Ma az anyuka megkérdezte, hogy nagyon kimerítő-e számomra a Babérlevéllel eltöltött idő?

- Nem, miért?

- Csak úgy kérdezem. Mert, azt hiszem, jobb lett a helyzet egy kicsit, nem?

Nahát, ki gondolta volna, hogy a másfél évig mellette levő óper után majd valamit nehezebben fog elfogadni? Főleg, hogy ő volt az eső lány, akit tényleg felfogott a jövetelétől kezdve a távozásáig mindent. És nahát, ki gondolta volna, hogy egy hónap után valószínűleg meg fog szokni a kislány? Nahát, nahát, mik vannak...

Egy falkányi macskával találkoztam a tengerparton:

Heti összefoglaló

Szerdán elmentünk Mártival halat enni egy miniétterembe. Mondanom sem kell, hogy telezabáltuk magunkat, főleg, hogy én még előtte itthon is ettem, mert anyukára rátört a sütés-főzés és kenyeret is sütött, amit kötelező volt kipróbálnom! (Nem volt rossz, de valamiért szerintem nem illik bele az ánizs :P )

Így néztem ki, amikor megláttam, hogy még rajta van a feje (gyorsan levágtam és letakartam egy szalvétával)

A csütörtöki történéseket, miszerint kirúgtak, nem lehet überelni. Egyértelműen sorsfordító volt az a kis beszélgetés az anyukával. Jópár napig kerülték ők is és én is a témát. Én azért, mert csak akkor akartam erről beszélni, ha már eldöntöttem, hogy mihez kezdek, nekik pedig nyilván kellemetlen volt a dolog, hogy felborították az univerzum rendjét. Na és persze a terveimet és az övékét is ezzel együtt. Gyorsan kellett dönteniük, ugyanis a vízumom április 24-én lejár és a tartózkodási engedélyhez már azon a héten időpontot kellett volna kérni. Ők úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, én pedig úgy döntöttem, hogy ez csak egy újabb lehetőség az életemben: itt hagyom Isztambult és továbbállok.

Jelenleg családkeresési-láz folyik: ismét regisztráltam az aupair world-re és május közepétől (mert azért otthon is szeretnék 2-3 hetet eltölteni) ismét útra kelek, hogy egy újabb várost (országot) és kultúrát fedezhessek fel. Hogy hol, kinél és hány gyerekkel, az még nagyon képlékeny.

Pénteken Mártival és egy Timi nevű lánnyal találkoztam. Timivel most találkoztunk először, itt gyakornokoskodik Isztambulban. Illetve gyakornokoskodott, ugyanis aznap őt is kirúgták, úgyhogy ittunk rá egy-egy sört és megbeszéltük a "hogyan tovább" témákat.

Szombaton reggeli után elindultunk Mártival a besiktasi piacra, ami egy hatalmas bazár Andi lakása közelében. Jött velünk Emese is, aki már ötödjére van Isztambulban, úgyhogy gyakorlott turista. Mondanom sem kell, hogy az 5 lírás felsők asztalánál majdhogynem tömegverekedés tört ki, hihetetlenek ezek a "kamionról leesett" hiperolcsó áruk! Andinál még megvacsoráztunk, majd nekiálltunk az Emese által hozott egri bikavérnek. Kezdhet szidni mindenki, ugyanis az este végére a tömött buszon a bikavér egy zacskóban kötött ki... A mai napig állítom, hogy ha nincs dugó a Boszporusz-hídon (éjfélkor) és nem indulunk el nagy hévvel, majd fékezünk le két méter múlva percenként ismétlődve, akkor nem fordul fel a gyomrom és én is megúszom zacskóbahányás nélkül.

Mindenesetre másnap korán felkelt mindenki és nekivetődtünk egy spontán kirándulásnak négyen csajok. Az első állomás a Beylerbeyi palota volt, a török szultánok nyári rezidenciája:

A második állomás a Kücüksu-kastély volt a Buszporusz partján, ami a szultánok, majd később Atatürk "meeting room"-ja volt:

A harmadik állomást keresve már ugyancsak megéheztünk, úgyhogy magunkhoz vettünk egy kis köftét, ami egy török étel, olyasmi, mint a fasírt. Ajándékba teát és egy kis édességet is kaptunk. :)
A harmadik állomásunk Beykoz volt, ahol egy kis dombra felérve gyönyörködtünk a kilátásban, nameg ittunk egy-egy kávét (én shalepet, török tejes-fahéjas ital) az ottani kávézóban.

"Van egy rossz hírem"

Így jött be az anyuka a szobámba, majd folytatta:

- Meg kell válnunk tőled...

- HE?

- Az a helyzet, hogy tökéletesen meg vagyunk veled elégedve, szeretünk téged és jól végzed a munkád, de valamiért Babérlevél nem tud téged elfogadni. Nem szabadna senkit sem megütni és nem szokott vele ennyi probléma lenni. Normális esetben kétszer ha egy héten le kellett valamiért szidnunk, de modtanában több vele a probléma. 

- Nem lehet, hogy egyszerűsen csak nő? Úgy értem, ez az a kor, amikor a gyerekek elkezdenek dacolni egy kicsit, akár hazudozni is.

- Nem tudjuk, hogy ez mi miatt lehet pontosan, de arra gyanakszunk, hogy Babérlevél nem tudott téged elfogadni. Lehet, hogy azért, mert neked a német nem az anyanyelved és nem tudtok önfeledten belemerülni a játékba. 

- Akkor a következő óper mégsem Angliából lesz?

- Nem tudjuk még, nekünk is nagyon új ez még, először veled szerettünk volna beszélni, még nem néztünk új lány után. Szeretnénk ha április végéig itt maradnál.

- (MÉG JÓ, elvégre április 12-re már megvan Marcsinak a repjegye, amit éppen aznap reggel közöltem a szülőkkel is!)

- Téged sem akarunk cserben hagyni, illetve nekünk is szükségünk van a segítségre. Mrs. Fejkendő sem tud most jönni, Mr. Deichmann van, hogy napokra elutazik, nekem is dolgoznom kell, úgyhogy szükségünk van rád - folytatta.

- Akkor nem probléma, hogy április végéig itt lennék?

- Dehogyis, sőt! Amikor ovi van, akkor végülis napi 2-3 órát töltesz Babérlevéllel, ami nem olyan sok, minden mást pedig nagyon jól csinálsz. Ezért is válunk meg tőled olyan nehéz szívvel, de muszáj volt erre a döntésre jutnunk. Amíg ovi van, elleszel vele, csak attól tartunk, hogy ha ez így tovább folytatódik, akkor a nyári szünetben sokkal több probléma lenne és ez nem tenne jót senkinek sem. A lányunknak sem jó, hogy ez a helyzet áll fent, neked sem és nekünk sem, mert így mindenki csak boldogtalan lesz.

- Igen, értem amit mondasz és jogos.

- Úgyhogy tényleg nehéz szívvel válunk meg tőled. Ha a továbbiakban szeretnél valahol dolgozni, támogatunk mindenben. Maradhatsz Isztambulban vagy mehetsz akár Németországba is, természetesen segítünk minden és nyugodt szívvel ajánlunk téged bárkinek, hiszen tényleg nem veled van a baj. Tulajdonképpen ez senki hibája sem. Egyszerűen csak...

- Nem illünk össze Babérlevéllel?

- Igen, valahogy így. Úgyhogy tényleg szívesen írunk ajánlást is és írunk alá bizonyítványt, hogy itt dolgoztál és mik voltak a feladataid.

- Még nem tudom, mihez kezdek, még át kell gondolnom.

És ez így is van, még át kell gondolnom. Haragudni nem tudok a családra, mert a gyerekük az első, ugyanakkor én valamennyire kívűlről látom a helyzetet és biztos vagyok benne, hogy csak arról van szó, hogy a gyerek nem fog mindig aranyos, soha problémát nem okozó kislány maradni. Jön a dac, a hiszti, az "elég nagy vagyok már mindenhez" téma stb. Úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, hogy mit hoz az élet. Neküik és nekem, április végétől immáron külön utakon.

A Führerin

Anyuka szülői értekezleten járt valamelyik nap. Kiderült, hogy Babérlevél nagyon jól halad az oviban, az összes betűt és számot nagyon keni-vágja, majdhogynem akcentus nélkül mondja az angol szavakat és ... (dobpergés) ő egy fuckin' FÜHRERIN! Az anyuka használta a Führerin kifejezést, ami nagyon is találó, nem értem, hogy ez miért volt meglepetés szerű: mindig az van, amit a gyerek akar és mindig úgy, ahogy a gyerek akarja. Az oviban maga köré gyűjti a gyengébb személyiségű lányokat, akiknek parancsolgathat, itthon pedig fizetnek neki a szülei egy au pair, akinek az a dolga, hogy azt csinálja, amit a gyerek mond. Tehát: kész is van a mini Hitler!

- Na akkor fűzzük fel ezt a szép gyöngyöt is! - kezdem.

- KI MONDTA HOGY KÉK GYÖNGYÖT AKAROK??? NE NYÚLJ HOZZÁ! - így néz ki a gyerek, amikor rájön a napi 1-2 óra "pöcsfej vagyok" fázis.

És sajnos a héten elég nagy volt rá az esély, hogy elkapom ezt a fázist, ugyanis a keddi nap kivételével végig itthon volt. A hétfői napot együtt töltöttük, majd kedden újra ment iskolába, mert jobban lett, de utána visszaesés következett, így a szerdát és a csütörtököt is végig vele töltöttem itthon. Ám a kedd sem volt leányálom, ugyanis miután az anyuka elhozta az oviból a kislányt, este 10-ig kellett babysittelnem. Természetesen hisztizett és duzzogott, hogy az anyját akarja, úgyhogy nem éppen mondható kellemesnek az este. Amikor éppen sikerült elterelnem a figyelmét és már nevetett, fél órán belül biztos, hogy visszaesett az "ülök az ablakban és félhangosan kérlelem, hogy anya jöjjön haza" fázisba.

Sikerült elérni a mélypontot, amikoris hazajöttek a szülők, a kislány felébredt és persze sírni kezdett. Nem is mertem hallgatózni se, hogy a kislány mit hord össze, ugyanis előszeretettel füllent mostanában. A kérdés, hogy vajon mennyit hisznek el ebből a szülők, jogosan vetődött fel bennem, ám erre szerdán választ kaptam, amikoris szépen gyurmázgattunk Babérlevéllel, majd egyszercsak bekattant, földhözvágta a kis nyújtófát és nekem jött a két öklével. Legszívesebben akkora sallert adtam volna neki, hogy a fal adja a másikat, de persze anyuka otthon volt, úgyhogy az ő módszerével próbálkoztam:

- Nem szabad megütni senkit sem! - kezdtem, persze a gyerek továbbra is a "kivájom mindkét szemed" nézéssel ült az asztalnál.

Az anyuka éppen a konyhában sertepertélt, úgyhogy közöltem vele a történteket. Mire bementünk, az gyerkőc már ezzel fogadott:

- Hédi megütött!!

- Hmm, ez nem inkább fordítva történt? - kezdem full nyugodtan.

- NEMNEMNEM!!! Megütött!!! - és közben sír az anyja ölében.

Erőteljesen kétségbeestem, hogy most az anyja elhiszi-e a mondottakat.

- És hol ütöttelek meg? - kérdezem puszta kíváncsiságból.

- A fejemen!!!

Anyuka rákezdett a "nem ütünk meg senkit" című monológra, majd ismét megkérdezte a végén, hogy hol ütöttem meg őt.

- A vállamat! A jobb vállamat!

Itt már teljesen megnyugodtan, hogy a gyerkőc össze-vissza beszél ismét csak, úgyhogy innentől kezdve az én ártatlanságom kipipálva ugyan, de mit kezdjek egy kis fűszernövénnyel, ha nem akar bocsánatot kérni?

Az anyja végül addig beszélt vele, míg bocsánatot nem kért, majd fél óra múlva, amikor a "pöcsfej vagyok" fázis már tovatűnt, szépen játszottunk tovább.

Napi cicus:

Első fizu

Mivel január 25-én érkeztem ide, így az anyuka minden hónap 25-én fogja ideadni a zsebpénzemet. Ma megkaptam az első fizetésem egy szép kis borítékban, amit ugyan török lírában kértem annak idején, de euróban kaptam. Semmi gond, minden 100 méteren akad egy pénzváltó, úgyhogy ez a hónap a tesztelésről fog szólni: vajon kijövök-e havi 250 euróból (az első hónap nem számít, mert ugyan volt pár egyszeri kiadás pl. telefon sim-kártya stb., viszont eleinte nem sok helyre mentem még) és amire még ennél is kíváncsibb vagyok, hogy vajon mennyit költök átlagban közlekedésre? Ugyanis Isztambulban nincs havibérlet, hanem van egy kártya, amire pénzt töltesz fel (kihelyezett automatáknál vagy kikötőkben személyesen) és minden utazáskor ezt a kártyát kell lecsipogtatni. Minden alkalomkor kijelzi, hogy mennyit vont le és hogy mennyi van még a kártyán. (Egy utazás átlagban 1.95 líra, ami kevesebb mint 1 euró.)

Amikor ma felkeltem, az anyuka közölte, hogy a gyerkőc beteg és nem megy ma oviba, úgyhogy itthon kellett vergődnünk egész álló nap. Ezt valamiért a pénteki kis szösszenetnek tudom be:

- Ma akkor nem mész úszni az ovival, ahogy tegnap este megbeszéltük, jó? Még kicsit folyik az orrod és köhécselsz, ne legyél mégjobban beteg!

(Babérlevél fancsali képet vág)

- Vagy szeretnél menni mégiscsak úszni?

- Úszni akarok menniiiiiiiiiiiii - és már bőg is.

- Hmm... Jólvan, akkor gyorsan összepakolom az úszócuccod és indulhatunk.

Úgyhogy egy kis hőemelkedés is társult a "mindent letüsszögök" és a "minden kajába beleköhögök" mellé. Ha minden igaz, holnap már megy oviba a kislány, én pedig nekiállok annak, amit most 3 hónapig Mrs. Fejkendő hiányában nekem kell elvégeznem.

Napi cicus(ok):

Negyedik hétforduló

Péntek este Mártival indultam sörözni. Annyi lokál van mindenfelé, hogy akár minden nap másikban ihatnánk és életünk végéig nem érnénk a végére. Most is egy olyat választottunk, amiben még nem voltunk. Persze tele volt péntek este minden, amelyik hely viszont üres, annak valószínűleg oka is van, hogy üres, ezért messziről elkerüljük. Megittunk 2-2 sört és koccintottunk arra, hogy aznap voltam itt pontosan 4 hete. Eszméletlen gyorsan telik az idő, az események csak úgy pörögnek.

Szombatra terveztük, hogy elmegyünk az Ikeába. Én illatgyertyákra vágytam, Márti pedig konyharuhára, bögrékre és kispárnára. Az anyuka mesélte, hogy az Ikea egy hatalmas pláza mellett terül el, amelynek van ingyenes buszjárata. 13:27-re volt kiírva a busz, mi pedig csak vártunk és vártunk. Itt a késés teljesen normális, de már kezdtünk kételkedni, hogy valóban jön a buszunk, úgyhogy mondtam, hogy várjuk még 14:02-ig és utána elindulunk gyalog a kikötőbe, ahonnan majd felszállunk egy helyi járatra, amivel kijutunk az Ikeába.
- Miért pont 14:02-ig várjunk??? - néz rám Márti.
- Fogalmam sincs, csak úgy.
Beleegyezett a random időpontba, addig még volt 13 percünk és folytattuk a dumálást. Pontosan 2 perccel 2 óra után megláttuk a busz feliratát, ami kivitt minket a bevásárlóközponthoz. Hüledeztünk jobbra-balra, na meg persze örültünk, hogy mégiscsak ingyen jutunk el a célállomáshoz.

A Buyaka bevásárlóközpont belülről. Kb. kétszer akkora, mint a Westend

Az Ikeában bevásároltunk mindent, amit csak kellett, közben pedig szerveztük, hogy hogy legyen az este. Andi kinézett egy helyet a neten, úgyhogy este összegyűltünk, megittunk egy sört, majd irány a Nublu. A nyolcadikon volt a hely, úgyhogy a kilátás megintcsak eszméletlen volt:

A kevésbé eszméletlen viszont az volt, hogy ott kb. mindenki az apám lehetett volna, a lányok kicsípve próbálták felszedni a gazdag pasikat, a zene pedig az általános iskolás sulidiszkóira emlékeztetett. Úgyhogy le is léptünk és kerestünk inkább egy ennél kevésbé igényes helyet. Elnéztünk pár helyre, de végülis mégis az Arafban kötöttünk ki, ahol már a múltkor is voltunk. Mivel én már 16-17 éves koromban kibuliztam magam a Fank Soul Brotherre, az I love Rock n Rollra és Bob Marley-ra, így rájöttem, hogy ez a hely a legkevésbé sem nekem való. Nézelődtem, beszélgettem pár emberrel majd valamikor 4 után hazaindultunk a lányokkal.

Természetesen füldugóval aludtam, mert nem akartam 9-kor gyerekzsivalyra kelni, amikor alapból 6-kor estem be az ágyba. Sikerült fél 1-ig aludnom és a legcsodásabb ébredés, amikor kiveszed a füldugót és még mindig csend van! Huhh, senki nincs itthon.

Az anyuka megkínált egy kis keksszel :P

A kis Babérlevél kezébe került a laptopom:

Szellemeskedünk, szellemeskedünk

Szellem tanyázik a lakásban, méghozzá random orrokat rajzol bizonyos képeslapokra! Az anyuka megkért, hogy csináljak a kislánnyal egy üdvözlőlapot az előző óper születésnapjára. Az arc haját már előre megcsináltam fonalból, hogy a gyereknek már csak szemeket és orrot kelljen ragasztania, illetve megrajzolni egy szájat, ugyanis ezeket már ő is meg tudja csinálni. Délelőtt meg is csináltam a lapot, majd feltettem a szekrény tetejére száradni, hogy amikor a kislány (ezentúl csak Babérlevél) hazajön, folytathassuk a kreatívkodást. Így is történt, szépen megcsináltuk a lapot, este pedig vacsoránál megmutattuk az anyukának.

- Óóóó nagyon szép! Hogyhogy nem ragasztottatok rá orrot? - érdeklődik.

- Láttam, hogy te rajzoltál rá egyet, azt hittem úgy jobban tetszik neked és nem ragasztottunk rá orrot.

- Miről beszélsz? Én hozzá sem nyúltam a képeslaphoz?

- Dehát ott van rajta az orr! Nem én rajzoltam oda!

Megvizsgáltuk a lapot és tisztán kivehetően valaki ceruzával odarajzolt egy orrot.

- Biztos hogy nem te voltál? - kérdezi az anyuka.

- Biztos. Én is színes orrot akartam neki ragasztani.

- És Babérlevél nem lehetett?

- Nem, amikor levettem a szekrényről a lapot, hogy együtt megcsináljuk, már ott volt az orr.

Konstatáltuk, hogy van egy szellemünk, aki orrokat rajzol a szülinapi képeslapokra, ugyanis az apuka most egy hétig itthon sincs, a takarítónő pedig csak másnap jött (nem mintha ők is csak úgy jókedvükben orrokat rajzolnának más rajzaira).

Másnap én is készítettem egy képeslapot, feltettem a szekrény tetejére és vártam az orrot. De nem jött, üresen maradt az egész papír, úgyhogy nem jár mindenkinek szellem-ott, csak az óper-elődömnek.

Gyerekszáj

Éppen a játékboltban nézegettük a Barbie babákat és megakadt a szemem egy terhes babán, akit éppen a férfi orvos vizsgál és nézik együtt az ultrahang felvételeket a kivetítőn.

- Nézdcsak, ez a baba terhes! - mondom a kis Babérlevélnek.

- Igen. Majd neked is biztos lesz babád. Meg nekem is! De nekem még túl vékony a hasam ahhoz, hogy terhes legyek. (Ezt most antibókként kéne értelmeznem?)

Napi cicus: