Kagyló és birkabél kipipálva

A pénteki estémet megint csak Mártival töltöttem. Átmentünk az európai oldalra, de már rögtön a kompon összefutottunk két barátjával: egy kínai és egy török sráccal. Angolul folytattuk tovább a csevejt, de néha átváltottak törökre vagy éppen mi magyarra. Ahogy a kínai srác megtudta, hogy én is magyar vagyok, egyből rákezdte: "Mi a pálya faszikám?". Én csak röhögtem, de az este folyamán még előrukkolt pár magyar mondattal a szokásos köszönöm, szívesen, hogy vagy mellett, pl. "Csőváz apukám!", "Szájbergyerek kérjél bocsánatot" stb.

Elmentünk az Isztikál utcába és annak az egyik kis utcájának a kis utcájába, ahol már a másik magyar lány, Andi már várt minket. Beültünk egy helyre, ahol spanyol zene ment élőben, sörözgettünk, beszélgettünk, elvoltunk minden lehetséges nyelven. Majd hajnali 1 körül felkerekedtünk és irány kagylót enni! Össze sem tudom számolni, hányszor jártam pár tengerparti városban, de eddig egyszer sem sikerült még odáig jutni, hogy egyek is belőle. Most viszont a többiek kijelentették, hogy sör után ez már-már kötelező program. Andi megmutatta hol kell szétnyitnom és hogyan egyem meg. Rizzsel van töltve a kagyló, tehát nem a csupasz állatot ettem, hanem ezt a töltött verziót árulják az összes sarkon. Nagyon finom volt, utána ettem egy rántott kagylóval töltött kiflit is, majd belekóstoltam a kínai srác birkabéllel és belsőségekkel töltött szendvicsébe is. Agyon volt fűszerezve, úgyhogy ha nem tudnám hogy mi az, biztosan megenném én is. A kagylónak viszont finom hal íze volt, biztos hogy máskor enni fogok majd.

Ebben a városban végre van éjszakai busz, de ha az éppen nem indul, akkor bármikor be lehet ülni egy dolmusba, ami a nap minden órájában jár és viszonylag olcsó. Ezeket sárga 9 személyes minibuszként kell elképzelni, aminek ki van írva az elejére, hogy merre megy. Ha jó, ami éppen jön (nem kell aggódni, percenként megy el egy melletted, még éjszaka is!) akkor csak intesz egyet, az megáll, odanyújtod az aprót és indultok is. Ennek a járműnek az érdekessége, hogy nincs megállója, ott szállsz be és ki ahol éppen kedvet tartja: szólni kell, hogy a következő lámpánál tegyen ki, az már nyitja is az ajtót menet közben és ha megáll,  kiszállhatsz. Anyuka tanácsai a dolmushoz: "Soha ne ülj előre, nehogy a sofőr keze eltévedjen! Én már jártam úgy, hogy beszálláskor a combomra csapott, hogy na akkor indulás!", "Bárhol is vagy, ha az utolsó ember kiszáll, akkor szállj ki vele te is és inkább fogj egy taxit! Ezek a járművek nincsenek bejelentve és biztonságosabb mindig kiszállni az utolsó emberrel."

Fél 3 körül már itthon is voltam és irány az ágy. Persze már megvolt a másnapi programom is, Márti már szerdán elhívott egy kiállításmegnyitóra, amit pár ismerőse szervezett. Úgyhogy este ismét csak irány a kikötő, ahol a többiekkel találkoztunk, majd együtt elmentünk a kiállításra. Nos, nem igazán így képzeltem el: az egész egy szobából állt és hát a művészkedést sem igazán vitték túlzásba. Az egyik sarokban cipős dobozok voltak pólókba és pulcsikba csomagolva és ezeket tették egymásra, különösebb tehetségre azért ehhez valljuk be, nincs szükség. A másik sarokban a földön rengeteg színes gyurmából készült különböző méretű rózsafejek voltak. Hozzátenném, hogy ugyanilyet csináltam én is valamelyik nap, amikor a kislánnyal gyurmáztam. Ezenkívül volt még pár bazárban vett festmény, amire színespapírból piramisok voltak hajtogatva, és ennyi volt a nagy mű. Kifelejövet mindenki suttogva a saját nyelvén megjegyezte, hogy ez igazán nem volt egy nagy szám, majd elindultunk, hogy találkozzunk egy másik magyar csapattal, akik három napig vannak Isztambulban egy ösztöndíjas kirándulás keretében. Beültünk egy helyre, sörözgettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Erőteljes többségben voltunk, nagyon vicces volt ennyi fiatallal, Magyarország különböző pontjairól eltölteni egy estét Törökországban, akikkel amúgy otthon valószínűleg soha nem találkozok. Volt két német lány is, de megint csak megbizonyosodhattam arról, hogy a német fiatalok gyökerek, már meg sem lep egy fél éves Náciland-ben tartózkodás után.

Bűnözőt faragnak belőlem

Szerda este említette az anyuka, hogy másnap reggel 9-kor "mennünk kell dolgozni". Nálam a "mi" teljesen azt jelentette, hogy anyuka és apuka elmennek itthonról, én pedig a kislánnyal itthon maradok és csináljuk a szokásos dolgokat. Csütörtök reggel kimentem a konyhába, az anyuka már pakolászott:

- És mikor jöttök haza? - kérdeztem.

- Te is jössz, úgyhogy öltözz.

El nem tudtam képzelni, hogy hova kellek én is, de már annak idején Németországban is megszoktam, hogy beülünk az autóba, elvisznek valamerre amit előtte vagy közölnek vagy nem. Egyszer csak megszólal az apuka:

- Loptál már életedben valamit?

Namost kicsit gyanús, ha rávágom, hogy nem, de ha elkezdem sorolni, az meg iszonyat ciki, főleg, hogy a gyerkőcnek azért illene nekem is példát mutatnom. Úgyhogy gondolkoztam egy kicsit, majd elmeséltem nekik - az amúgy igaz sztorit - amikor Németországban akkora sor állt a kasszánál a kocsmában, ahol fizetni kellett, hogy leléptünk anélkül, hogy kifizettük volna a megivott sörünket. Nevettek egy jót én pedig csak csodálkoztam, hogy miféle kérdés ez.

- Most a Deichmannban fogsz lopni.

- Őőőő, mivan?

Annyi háttérsztorit el kell hogy meséljek, hogy az apuka az itteni Deichmann valami hatalmas nagy feje (erőteljesen reménykedek ingyenes cipőkben), elég sokat dolgozik, utazik, szervezkedik stb. Közölték, hogy tesztlopás lesz a mai program, de ne aggódjak, az eddigi összes óperük csinált már ilyet, sőt, az anyuka is már elég sokszor, viszont őt már sajnos ismerik arcról, hogy ő Mr. Deichmann felesége. Oké, ekkor már eléggé belémjött az ideg, mert azért egy bevásárlóközpontban cipőt lopni már nem kis dolog. Elmagyarázták hogyan is megy: "Bemész az üzletbe, nézelődsz, mint ahogy normálisan tennéd. Felpróbálsz egy-egy cipőt, majd beleteszed a pár cipőt ebbe a táskába, a dobozt pedig visszateszed a helyére. Közben megfigyeled, hogy hány vásárló van, hány eladó, és hogy az eladók hordják-e az egyenpólót, köszönnek-e bemenetelkor és távozáskor. Mindezt egymás után hatszor. (Itt már erőteljesen gyülemlett az adrenalin.) Először kihozol egy női cipőt, utána pedig mindig mondom majd, hogy mi legyen a következő. Minél drágább, annál jobb! Odaadom a névjegykártyám, amire ráírom, hogy tesztelés folyik és ha lebuksz, akkor csak odanyújtod és ők tudni fogják, hogy mi ez. Ebben az üzletben pont a múlt héten volt egy képzés a lopások kivédése ellen, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz."

- Megtarthatom valamelyik cipőt, amit elhozok? - érdeklődtem

- Sajnos nem - mosolygott az apuka

(- Hmm, sajnos kabbe akkor.)

Oké, kicsit (nagyon) berezeltem, a reggelire kapott simitemet is alig bírtam lenyomni a torkomon, pedig amúgy meg imádom (szezámmagos kör alakú török péksütemény, amit minden, de tényleg minden sarkopn árulnak). Az apuka a kezembe nyomott egy táskát, ami belülről alufóliával és egyéb zacskókkal van kibélelve és ezen keresztül nem csipog be a vonalkód. Majd elindultam a bevásárló központ felső emeletére, míg az apuka eggyel lejjebb várt rám. Bementem és nézelődtem. Meglepődve tapasztaltam, hogy belépve az üzletbe senki rám se nézett, az eladók egymással beszélgettek és pakolászták a dolgokat és persze az egyenpólót is csak egy ember hordta. Nézelődtem a sorok között, szerintem teljesen normális vásárlónak tűntem, már ha egyáltalán észrevettek. Nagyon nehéz volt drága cipőt választanom, hiszen a a szemem már a leárazott termékekre specializálódott, de sikerült kiválasztanom a legdrágább balerinacipőt, felpróbáltam, nézegettem magam a tükörben majd visszaülve a székre nem a dobozba tettem vissza a cipőket, hanem bele a táskámba. Az apuka utasítása szerint még nézelődtem egy kicsit, majd kisétáltam az üzletből, anélkül, hogy bárki is köszönt volna. Lementem az apukához, beszámoltam neki mindenről, majd irány a második kör. Kíváncsi voltam, hogy feltűnik-e nekik, hogy már megint az üzletben járok, de pont ez volt a lényeg, hogy ha fel is tűnik ez nekik, akkor hogyan reagálnak.

A második körnél ugyanúgy bementem, járkáltam, nézelődtem, senki le se szart. Kiválasztottam egy bokacsizmát, felpróbáltam, járkáltam benne, majd ismét a táskámba tettem. A második pár cipőmet is úgy sikerült ellopnom, hogy rajtam kívül a reggeli órák miatt csak kb. 3-4 vásárló lézengett a boltban. Levittem a szajrét az apukának, majd jött a harmadik kör: "Most egy Borelli férficipőt hozz, bal oldalt vannak hátul! Először járkálj a női részlegen, majd nézegess gyerekcipőket, utána pedig menj a fárfi osztályra és hozz el egy Borellit. Ezek után térj vissza a női részlegre, majd sétálj ki!"

A harmadik körnél már többször rámnézett az egyenpólós srác, nem tudom, hogy azért, mert feltűnt neki, hogy már sokadjára vagyok ott nagyon rövid időn belül vagy mert csak szimplán tetszettem neki. Viszont ennek ellenére sem köszönt vagy volt a sarkamban, ugyanúgy leszart mindenki. Követtem az apuka utasításait, majd elhoztam egy szép pár drága férficipőt és kisétáltam, mint ahogy eddig tettem. Lent viszont ugyanabban a pékségbe ment le két dolgozó szünetet tartani, ahol az apuka volt: "Lehet, hogy megláttak és lebuktunk! Menj gyorsan a következő körre, hozz egy ugyanilyet!"

A negyedik körben végig azon járt az agyam, hogy vajon rájöttek-e a dolgozók, hogy tesztelés folyik. Amikor bementem, ugyanúgy nem köszönt senki, viszont amikor nézelődtem egy nyakkendős férfi üdvözölt törökül hatalmas nagy mosollyal. Hmm, ez eddig nem volt jellemző. És nolám, az egyik női dolgozó hirtelen egyenpólóra váltott. Nocsak, az egyik srác pedig úgy tesz, minta éppen arra pakolászna, ahol én vagyok. Szóval tényleg meglátták lent Mr. Deichmannt - gondoltam, viszont a cipőt azért még sikerült eltennem, majd nézelődtem még egy kicsit és kisétáltam. Volna! Ha nem csipog be a cipő... Félrecsúszott a táska bélése és a kapu érzékelte a vonalkódot. Megálltam, megvártam, amíg odaértek a dolgozók, majd felmutattam az apuka névjegyét és a kis üzenetét. Mosolyogtak egyet, majd visszaadtam a cipőt és irány beszámolni mindenről az apukának. Mint kiderült,  tovább kellett volna mennem a csipogás ellenére is, megnézni, hogyan reagálnak, ugyanis mindent betanítottak nekik előző héten. Mondta az anyuka, hogy volt, hogy ő becsipogott és senki sem ment utána(!!!).

Az apukát már várták a dolgozók ("Hányat vitt el?"), tudták, hogy erőteljes lebaszás következik, ami nagyon is jogos. Magyarországon ilyet nem tudtam volna csinálni, ott állandóan figyelnek a dolgozók, akkor is ha először vagy bent és semmi gyanús mozdulatot nem teszel.

Így végződött a bűnözővé válásom napja, a negyedik körnél egy kis bakival lebuktam, viszont több körre úgysem küldtek volna, mert valóban kiszúrták a pékségben az apukát.

Azért szívesen visszanézném azokat a kamerafelvételeket! ;)

Beindult a szociális életem

Egyértelmű volt, hogy ebben a sok-sok milliós nagyvárosban rengeteg magyarnak kell lennie. Jelenleg sikerült egy párral e-mailben, facebookon felvennem a kapcsolatot és szerda este meg is volt az első találkozó. El sem hittem, hogy végre kimozdulhatok itthonról. Bár tény, hogy nagyon jól esik esténként a pihenés és az alvás, azért kell a lakásmentes=gyerekmentes kikapcsolódás.

Mártival találkoztam tegnap este, aki ösztöndíjjal van kint és éppen gyakorlatot teljesít. Beültünk egy helyre és megittunk kettőt a helyi sörből, az Efesből. Itt külföldön alapból minden honfitársat barátként kezel az ember, de ehhez még jött az is, hogy Márti baromi jóarc! Szombatra is elhívott egy helyre és jövő szombatra pedig a Török-Magyar Baráti Társaság farsangot szervez. Namármost aki ismer, tudja, hogy nálam a farsang és a halloween nem egy sima buli, hanem ott keményen beöltözés van: Darth Maul, Avatár, csak hogy egy párat említsek. Sajnálattal kellett ám tudomásul vennem, hogy az annak idején a turiban beszerzett gésa ruhámat otthon hagytam (nem számítottam ilyen jellegű eseményre) és jelenleg csak egy fekete macskára vagy egy cowgirl-re telik a gardróbomból, ami egy jelentős visszaesést jelent még a fejbeszúrt őrült tudóshoz képest is. De lehet, szolídan csak szimplán lepedőbe tekerem magam és görög istennő leszek, így legalább később mindenki meg fog ismerni.

Az anyukával is egyre jobban sikerednek a vacsorák, mostanában rengeteget beszélgetünk egy-egy vacsi után amikor az apuka még nincs itton és míg a gyerek az iPad-jén (!!!) játszik. Így történt az is, hogy végre felajánlotta, hogy tegezzem őt is és az apukát is. Kicsit fáziskéséssel történt a dolog, mint ahogy az összepakolás-szabály közlése is, de jobb később, mint soha. Viszont eddig azért próbáltam alany nélküli mondatokat gyártani, mert tök fura volt, hogy magázom őket, de amíg nem ajánlják fel, addig nyilván udvariatlanság csak úgy letegezni őket. Most viszont meg azért próbálok alany nélküli mondatokat gyártani, mert olyan fura, hogy majdnem két hét önözés után hirtelen át kell váltanom "du"-ra. *Verrückt*

Napi Isztambul (a szobám ablakából fotóztam):

Itt nem csak a postás jön házhoz

A reggeli rosszkedv rám való kivetítése még mindig jellemező a mindennapokra sajnos, este pedig a tökéletes ellentettje: alig lehet rólam levakarni. Állandóan jönne be a szobámba, mindig mesélni akar valamit, a szüleinek pedig úgy kell tőlem őt kikergetni, ugyanis az ősök valóban tiszteletben tartják, hogy nekem ilyenkor pihenőidőm van, azaz gyerekmentes időtöltés, ami általában skype-olást és bejegyzések írogatását jelent, ha itthon maradok.

Kedden érkezett a takarítónő. Nem tudtam, hogy itt szokás őket etetni is. Úgy értem: reggel megérkezett és ebből az alkalomból még az anyuka is velünk reggelizett, pedig csak ketten szoktunk a gyerkőccel reggel enni. Miután megreggeliztünk, a takarítónő hozzáfogott a vasaláshoz, mi pedig játszottunk a gyerkőccel. Az én szobámat is kitakarította a nő, nem volt merszem azt mondani az anyukának, hogy az én szobámba rajtam kívül senki ne csináljon semmit, kiporszívózni én is tudok, szerintem ezen felül semmit sem csinált.

Délben pedig az anyuka kaját rendelt, hiszen ebédelni is itt ebédelt a néni. Az anyuka a Mc Donaldsból rendelt kaját, mert nem volt kedve főzni, persze szabadkozott egy sort, hogy ilyet ők csak nagyon ritkán esznek ám! Ehhez képest a gyerek játéknak pontosan ugyanazt kapta, amilyene már van, és szerintem cserélik azokat a játékokat minimum minden hónapban :P. Baromira meglepődtem, hogy itt még a mekis kaját is házhoz szállítják! Amikor valaki csenget, tudom, hogy megint hoztak valamit: szőnyeget vagy öltönyt a tisztítóból, temérdek szatyrot a bevásárlóközpontból, sőt, még a vizet is házhoz szállítják és mint kiderült, a mekis kaját is.

Kedden délután elmentünk az orvoshoz kontrollra. Szerencsére egyre jobban van a kislány, így egyre kisebb az esélye, hogy mégegyszer elkapok tőle valamit. Nekem sem igazán jön be kaktusszal a torkomban ébredni... Visszafele úton már egyre nyűgösebb volt a gyerkőc és a háztól 100 méterre akkora hisztit vágott le, hogy kíváncsian vártam az anyuka reakcióját. És hihetetlen: baromi jól kezelte! Nem az volt, mint az előző családban, hogy jön a nyugtató meg a "Gyere, itt a csokika!", hanem teljesen logikusan levezette a hisztit, anélkül, hogy kellemetlenül érezte volna magát a szomszédok előtt a hatalmas ricsaj miatt, na meg mert a kislány nadrágja csurom víz volt...

További plusz pontok járnak a hűtőn található két hűtőmégnesért:

Sunny sunday

A vasárnapi napom kapásból tökéletesen indult: bekapcsoltam a gépem és jött az e-mail, hogy Marcsi barátnőmnek sikerült lefoglalnia a repjegyeket, úgyhogy egészen április 12-től 22-ig itt fog lakni nálam és bejárjuk Isztambul legszuperebb helyeit és kipróbálunk mindent, ami török (itt elsősorban ételekre és italokra gondolok :P).

A bőséges reggeli után - mindezt persze majdnem délben - elindultam a városrészünk, Kadiköy felfedezésére. Ahova szombaton kocsival mentünk, azt most gyalog közelítettem meg. Anyuka szokásos módon rajzolt nekem egy térképet (egyre igényesebbeket készít) és elindultam a kompkikötőbe. Állította, hogy csak 20-25 perc az út gyalog, de mivel azt is állította, hogy itt mindenki tud angolul, így tudtam, hogy minimum fél óra lesz. Nagyon szép napos idő volt, pont sétához tervezték. Szépen megtaláltam mindent, ahogy eddig is, és igazam volt, az út 40 percig tartott, ha kicsit megszaporázom a lépteimet, talán kijön 30-ból is. A kikötőben magamhoz vettem egy cappuchinot és bámészkodtam egy kicsit a parton. Megintcsak tömeg volt mindenhol, itt akármikor mész lépsz ki a lakásból, üres utcával nem találkozol. És persze jajj neked, ha a padon melletted ülő öreg bácsika feláll a padról, mert egy egyedül bámészkodó fiatal lányra bizony egyből lecsapnak.

- Blablablablabla.

- Sorry, i don't spek turkish.

- English?

- Yes.

- Blablablablabla  blablablablabla...

Éppen azon gondolkoztam, hogy köszönjek és aztán lépjek le, vagy csak szimplán álljak fel és hagyjam ott miközben hozzám próbál beszélni, amikoris két kis cigány fiú jött oda, akik szintén törökül dumáltak valamit. Az anyuka óva intett a cigányoktól (is) és mondta, hogy ha próbálnak leszólítani rájuk se nézzek, csak menjek tovább. Ő még nem tudja, hogy ebben azért van egy kis tapasztalata a magyaroknak már. Úgyhogy szó nélkül felálltam és elsétáltam.

Hazafele menet azért szétnéztem a főutcán és pár kisebb üzletbe is betértem. Csak az tartott vissza, hogy itt nem hónap elején, hanem hónap végén kapom a zsebpénzt, eurót pedig nincs kedvem váltogatni, ha nem muszáj. Félek, hogy ha egyszer beszabadulok az olcsóságok világába, akkor jaj neked hazafeleút és nagynak tűnő bőrönd!

Szuper szombat

Kirándulós nap volt a mai: felkerekedett a család és irány az európai oldal. Komppal mentünk át a másik oldalra, út közben sirályokat etettünk és gyönyörködtünk a városban illetve a tengerben. Átérve a másik oldalra kb. minden fontosabb, turisták által leginkább ismert látnivaló mellett elmentünk, nem is tudtam, hogy ennyire egyben vannak a dolgok. Nem mentünk be egyikbe sem, ugyanis ez a nap úgysem lett volna rá elég, illetve ha látogatóm érkezik és/vagy lespanolok pár emberrel, akkor úgyis együtt elmegyünk majd ezeket megnézni. Elmentünk a Hagia sophia, a Kék mecset, a nagy bazár és néhány múzeum mellett. Ezekről mindent elmeséltek, mutogatták a dolgokat a városban, hova érdemes menni, mikor, hogyan stb. Délben beültünk egy étterembe, ahol kizárólag egy török specialitást lehet kapni: fasírtot. Nagyon különleges íze volt, vagy a fűszer vagy a hús miatt, de ilyet még sosem ettem (dél óta ennek az ízét büfögöm fel). Nem akarom tudni, hogy mi volt benne, jobb ez így mindannyiónknak. Viszont az étterem valóban baromi híres lehet, ugyanis amikor kijöttünk, már sor állt előtte, úgyhogy szerencsénk volt, hogy korán mentünk és egyből volt helyünk. Természetesen csípős paprika is járt hozzá, csípős szósz és finom zsömle.

Ebéd után a világ második legrégebbi villamosával utaztunk fel Isztambul leghíresebb utcájához, az İstiklal Caddesi-hez. Hatalmas tömeg, utcai zenészek, tüntetések, kocsmák, diszkók, drága üzletek - ez jellemzi ezt az utcát. Az anyuka ismét ellátott tanácsokkal (pl.:  "Ha tüntetést látsz - még ha veszélytelennek is tűnik - azonnal tűnj el innen! Oké? Egyből lelépni!") és mesélt egy csomó dolgot a városról, a látványosságokról, hányféle képpen tudok a helyekre eljutni stb.

Hazafele ismét komppal mentünk, majd az ázsiai oldalon még beültünk egy kávézóba sütizni és kávézni. 

Sajnos képekkel nem tudok szolgálni, ugyanis csak a kompból készítettem párat, hogy ne lógjak ki a sorból, de később inkább nézelődtem, mintsem fotóztam. Úgy voltam vele, hogy úgyis jövök még ide, amikor be is megyek majd a mecsetekbe, múzeumokba, parkokba, bárokba stb. és akkor több időm lesz fotózgatni.

Szuper szombaton vagyok túl (pláne hogy mindent a család fizetett), kicsit jobban megismertem Isztambult és a kislány is tündérke volt egész nap (főleg amikor aludt a babakocsiban).

Bis bald ^^

Heti összefoglaló

Vegyes érzelmekkel és hatalmas hullámvölgyekkel zárom az első munkahetem: a reggelek ugyanúgy folytatódtak tovább, ahogy eddig, annyi különbséggel, hogy mintha a gyerek "pöcsfej vagyok" ideje lerövidült volna, de lehet, hogy csal hallucinálok.

A csütörtöki napom irdatlan nagy káosz volt, ugyanis az anyuka hamarabb felkeltette a gyereket, mert éjszaka nem tudott aludni és ez így senkinek sem volt jó. Ez mind nagyon szép és jó, amíg nem neked kell foglalkoznod egy fáradt = nyűgös gyerekkel egész álló nap. Megspékelve mindezt azzal, hogy a reggeli hiszti igencsak rányomja a bélyegét a hangulatodra. Érződött, hogy a gyerek fáradt, ugyanis mondogatta is, illetve ahol csak tudott, hisztizett és minden apróságért balhézott. Kicsit kellemetlen volt, hogy mindezt persze rám zúdítja. Annyira szívesen helyretettem volna a gyerkőcöt, de mivel az anyuka itthon dolgozik (ő tényleg dolgozik!), és ráadásul az ajtaja is nyitva van, így minden egyes szavunkat hallja. Ami egyrészt jó, ugyanis amikor megkérdeztem a gyereket, hogy pucoljam-e meg a narancsot, berohant az anyjához sírni neki, hogy "Hédi nem akarja megpucolni a narancsom!". Az anyuka persze közölte, hogy épp az imént hallott engem kedvesen megkérdezni, hogy megpucoljam-e a narancsot. Másrészt viszont a fent említett okok miatt nagyon is rossz: nem tudok normálisan és természetesen viselkedni a gyerekkel, mert félek, hogy az anyuka szigorúnak tartana, amiért nem engedem meg, hogy az ablakból az emberek fejére szórja a csillámport vagy amiért  rászólok, hogy egy adag ropival a szájában és egy másik adag ropival a kezében ne rohangáljon fel-alá a lakásban.

Viszont mivel csütörtökön a gyerek kiőrjöngte magát, este fáradtan esett ágyba és végre mindenki tudott aludni (nekem eddig sem volt gond vele szerencsére). Számítottam rá, hogy másnap korábban fog kelni, de arra nem, hogy már 8-kor fent kukorékol. Úgyhogy gyerekzsivalyra keltem, gyorsan lepattantam az ágyamból és pizsamában kimentem full álmos fejjel, hogy felmérjem a helyzet állását. Szupergyorsasággal felöltöztem, megmostam az arcom és már indultam is a kislánnyal reggelizni. Az anyuka boldogan közölte, hogy végre visszaállt a normális rend az életükbe: a gyerek időben fekszik és időben kel. Én ennek már kevésbé örültem, ugyanis ezentúl nem déltől kell délután 4-ig vagy 5-ig foglalkozni vele, hanem reggel 8-tól! Mindenki happy, igaz? Úgyhogy azalatt a 9 óra alatt szétrámoltuk a lakást, játszottunk mindennel, amivel csak lehetséges, majd a nap végén közölte az anyuka a rendrakás szabályait: mielőtt új játékot vennénk a kezünkbe, az előzőt össze kell pakolni! 

- Ezt most nem értem, nem úgy volt, hogy mindent este együtt pakolunk össze? (Mint ahogy egész héten is csináltuk és te egy szót sem szóltál?!)

- De igen, a kis dolgokat amik leesnek vagy majd össze kell poszívózni, azokat este, de a játékokat azokat rögtön játék után.

(- És erről nem tudtál volna a hét elején szólni???)

Oké, a péntek este, csakúgy mint a csütörtök este mélypontba torkollott. De nézzük a jó oldalát: tisztázódott néhány új szabály (bár ezeknek némelyikét még az anyuka maga sem tudta egyértelműen megfogalmazni) és újult erővel lehet majd hétfőn a munkát kezdeni.