2013. augusztus 15., csütörtök

Háron nap szünet - na persze nem nekem

Elérkezett a szünidő az oviban, így míg a kisfiú focisuliban nyomult nap közben és csak délután fél 4-re kellett érte menni, addig én az egész napot a kislánnyal töltöttem. Koránkelés, egész napos munka - ez jellemezte a hét első 3 napját. Ha az első nap nincs, akkor egy szavam sem lehetne, ugyanis kedden és szerdán elvoltunk, mint a befőtt. Mesét olvastunk, kártyáztunk, társasoztunk, kifestőztünk és még sorolhatnám - egész nap elfoglaltuk magunkat, a szülők pedig mind a három nap hamarabb hazajöttek a munkából, így este 7-fél 8 helyett már 5-kor szabadultam.

A hétfői nap viszont katasztrófa volt. A kislány nem először játsza el azt, hogy eljön hozzánk egy kis barátnője, alig várja, hogy megérkezzen a pajtása, majd fél-egy óra múlva le se szarja, elkezd nyűglődni, a szüleit akarja, pityereg, duzzog, nem akar semmit se játszani, nincs kedve semmihez sem, de főleg nem ahhoz, amit a barátnője szeretne. Így már nem először fordult elő, hogy míg a kislány duzzogott valahol a házban, addig én játszottam a kis barátnőjével, mert még volt egy csomó idő, amíg érte nem jönnek a szülei. Elmondtam a kislánynak, amit utána az anyja is nyomatékosított, hogy így nem lesz hozzá senki se meghívva, ugyanis értelme nem sok van az egésznek. Azt hinné az ember, hogy sokkal egyszerűbb, ha van valaki vele, addig pedig nyugodtan hátra lehet dőlni a kanapén egy jó kis magazinnal, de ez sajnos nem így alakult az utóbbi két alkalommal. Úgyhogy kirakóztunk, kártyáztunk, rajzoltunk és a jóég tudja még mi mindent játszottunk a kis barátnőjével, amíg meg nem érkezett az anyja, hogy elvigye.

Minden délután korábban mentünk a kisfiúért, hogy még nézzük őt egy kicsit fociedzés közben. Nem tudom megítélni, hogy hogyan játszik, viszont kedden és szerdán is sírva jött oda hozzám, hogy veszített a csapata, vagy éppen nyertek, de neki senki sem passzolt, mert ő volt a csapatban a legkisebb. Hát ilyen az élet, veszíteni is tudni kell.

Közben már készülődtem az elmenetelre, pakolásztam a bőröndömbe és izgultam, hogy beleférjek a 20 kg súlykorlátba. A probléma nem az, hogy nem férnek bele a dolgok a bőröndömbe, ugyanis elég jó a pakolási technikám, hanem a súlykorlát. 

Fejben néha fogalmam sem volt, hol járok, eléggé össze voltam zavarodva az elmúlt napokban, hogy elmegyek, ugyanakkor még nem haza, hanem először Írországot veszem célba. Így nem is gondoltam belegondolni a búcsúba. A legrosszabb akkor következett, amikor elkezdtem a díszítéseket leszedni a falról: hirtelen üres lett a szoba. Ez már nem az ÉN szobám volt, hanem az óper-szoba a H családnál.

Az utolsó összeröffenést a csajokkal hétfő estére szerveztük és fantasztikusan sikerült. Kaptam Enikőtől és Renitől egy münchenes bögrét és egy bajor zászlós öngyújtót, mindezt persze cicás ajándékszatyorban! :) Nem is számítottam rá, hogy búcsúajándékot kapok, hiszen bele sem gondoltam igazán, hogy ez az utolsó estém velük (Oktoberfestig). A kötelező sörözés után még elmentünk a Hofgartenbe csillaghullást nézni. Sikerült elkapni párat, utána viszont jöttek a felhők és hazaindultunk, mert már semmit sem lehetett látni a csillagokból és a nyakunk is kiállt a felfele bámulástól. Elbúcsúztam mindenkitől, de szigorúan csak másfél-2 hónapra, hiszen hamarosan látjuk egymást! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése