Már szerda este sírdogáltam egy kicsit, hiszen az óper pályafutásom legszuperebb családját kell otthagynom. Másnap munkaszüneti nap volt, úgyhogy mindenki otthon volt, csak a kisfiú ment focisuliba, így korán keltem, hogy még tőle is el tudjak búcsúzni. Na nem, mintha olyan nagy dolog lett volna a korán kelés, hiszen éjszaka alig tudtam aludni. Fél óránként felébredtem, forgolódtam, az időt nézegettem, egyszerűen stresszes voltam a búcsú és a másnapi út miatt. Sosem tudok utazás előtt aludni, most sem volt ez másképp.
Reggel elbúcsúztam a kisfiútól, megint megint az ölelgetés jobbról-balról, hihetetlenül aranyos volt, láttam rajta, hogy mennyire szomorú amiért elmegyek, de biztosítottam róla, hogy nemsokára találkozunk. A kislány már közben a kezemnél fogva húzott, hogy olvassak neki mesét. Képes egymás után háromszor felolvastatni ugyanazt a történetet. A legtöbb könyvet már kívülről fújom, így mostanában mindig azzal szórakoztam, hogy a sztori közepén elkezdek idézni egy másik könyvet, mintha valóban az állna a papíron. Ilyenkor látni lehet az arcán, hogy teljesen össze van zavarodva, majd úgy elkezd nevetni, hogy le se lehet állítani.
Mielőtt anyuka kivitt az Ostbahnhofra (rövidebb az út S-Bahnnal a reptérre, mint autóval) elbúcsúztam apukától és a kislánytól. Apuka megköszönte a szuper munkámat és biztosított róla, hogy már most hiányzok a családnak.
Az utolsó utamat anyukával a BMW cabrióval tettük meg, ugyanis hihetetlenül szép időnk volt megint. Nem is tudom már hogy jött fel, de valahogy elkezdtük kibeszélni az előző családokat. Elmeséltem neki, hogy Isztambulban egy 4 éves elkényeztetett kislány volt a főnököm, illetve hogy a Z családnál anno napi 12 óráztam és a 3 éves gyereket is én tanítottam meg a saját anyanyelvére, mert annyira nem foglalkoztak vele a szülei. Anyuka is mesélt ám cifrákat: az egyik kanadai lánnyal már két hét után le kellett ülni beszélgetni, ugyanis elveszítette a lakáskulcsot, a telefonját, összecserélte, hogy mikor melyik gyerekért kell érte menni stb. Végül el kellett, hogy küldjék, mert több problémát jelentett, mint segítséget. Az előttem lévő lány pedig állandóan búskomor volt, nem érezte jól magát Németországban és nem volt hajlandó két napot eltölteni a beteg kislánnyal, holott előtte az anyuka 2-3 napon keresztül minden nap hamarabb hazament, hogy elhozza a gyerekeket stb., amikor ő volt beteg. Úgyhogy amikor elköszöntünk, megköszönte, hogy annyi terhet levettem a vállukról és biztosított arról, hogy bármikor szeretettel várnak vissza. Könnyes volt a szeme, amikor elment.
Most a corki repülőtéren ülök és várom, hogy értem jöjjön Tória. Nemsokára várható München összefoglalása illetve ennek a fél évnek az összefoglalása. Ám jelenleg a kalandjaim (Írország, Anglia, 2 nap Budapest, Isztambul) ITT lesznek tovább követhetők.
Hamarosan ismét jelentkezek! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése