Első fizu

Mivel január 25-én érkeztem ide, így az anyuka minden hónap 25-én fogja ideadni a zsebpénzemet. Ma megkaptam az első fizetésem egy szép kis borítékban, amit ugyan török lírában kértem annak idején, de euróban kaptam. Semmi gond, minden 100 méteren akad egy pénzváltó, úgyhogy ez a hónap a tesztelésről fog szólni: vajon kijövök-e havi 250 euróból (az első hónap nem számít, mert ugyan volt pár egyszeri kiadás pl. telefon sim-kártya stb., viszont eleinte nem sok helyre mentem még) és amire még ennél is kíváncsibb vagyok, hogy vajon mennyit költök átlagban közlekedésre? Ugyanis Isztambulban nincs havibérlet, hanem van egy kártya, amire pénzt töltesz fel (kihelyezett automatáknál vagy kikötőkben személyesen) és minden utazáskor ezt a kártyát kell lecsipogtatni. Minden alkalomkor kijelzi, hogy mennyit vont le és hogy mennyi van még a kártyán. (Egy utazás átlagban 1.95 líra, ami kevesebb mint 1 euró.)

Amikor ma felkeltem, az anyuka közölte, hogy a gyerkőc beteg és nem megy ma oviba, úgyhogy itthon kellett vergődnünk egész álló nap. Ezt valamiért a pénteki kis szösszenetnek tudom be:

- Ma akkor nem mész úszni az ovival, ahogy tegnap este megbeszéltük, jó? Még kicsit folyik az orrod és köhécselsz, ne legyél mégjobban beteg!

(Babérlevél fancsali képet vág)

- Vagy szeretnél menni mégiscsak úszni?

- Úszni akarok menniiiiiiiiiiiii - és már bőg is.

- Hmm... Jólvan, akkor gyorsan összepakolom az úszócuccod és indulhatunk.

Úgyhogy egy kis hőemelkedés is társult a "mindent letüsszögök" és a "minden kajába beleköhögök" mellé. Ha minden igaz, holnap már megy oviba a kislány, én pedig nekiállok annak, amit most 3 hónapig Mrs. Fejkendő hiányában nekem kell elvégeznem.

Napi cicus(ok):

Negyedik hétforduló

Péntek este Mártival indultam sörözni. Annyi lokál van mindenfelé, hogy akár minden nap másikban ihatnánk és életünk végéig nem érnénk a végére. Most is egy olyat választottunk, amiben még nem voltunk. Persze tele volt péntek este minden, amelyik hely viszont üres, annak valószínűleg oka is van, hogy üres, ezért messziről elkerüljük. Megittunk 2-2 sört és koccintottunk arra, hogy aznap voltam itt pontosan 4 hete. Eszméletlen gyorsan telik az idő, az események csak úgy pörögnek.

Szombatra terveztük, hogy elmegyünk az Ikeába. Én illatgyertyákra vágytam, Márti pedig konyharuhára, bögrékre és kispárnára. Az anyuka mesélte, hogy az Ikea egy hatalmas pláza mellett terül el, amelynek van ingyenes buszjárata. 13:27-re volt kiírva a busz, mi pedig csak vártunk és vártunk. Itt a késés teljesen normális, de már kezdtünk kételkedni, hogy valóban jön a buszunk, úgyhogy mondtam, hogy várjuk még 14:02-ig és utána elindulunk gyalog a kikötőbe, ahonnan majd felszállunk egy helyi járatra, amivel kijutunk az Ikeába.
- Miért pont 14:02-ig várjunk??? - néz rám Márti.
- Fogalmam sincs, csak úgy.
Beleegyezett a random időpontba, addig még volt 13 percünk és folytattuk a dumálást. Pontosan 2 perccel 2 óra után megláttuk a busz feliratát, ami kivitt minket a bevásárlóközponthoz. Hüledeztünk jobbra-balra, na meg persze örültünk, hogy mégiscsak ingyen jutunk el a célállomáshoz.

A Buyaka bevásárlóközpont belülről. Kb. kétszer akkora, mint a Westend

Az Ikeában bevásároltunk mindent, amit csak kellett, közben pedig szerveztük, hogy hogy legyen az este. Andi kinézett egy helyet a neten, úgyhogy este összegyűltünk, megittunk egy sört, majd irány a Nublu. A nyolcadikon volt a hely, úgyhogy a kilátás megintcsak eszméletlen volt:

A kevésbé eszméletlen viszont az volt, hogy ott kb. mindenki az apám lehetett volna, a lányok kicsípve próbálták felszedni a gazdag pasikat, a zene pedig az általános iskolás sulidiszkóira emlékeztetett. Úgyhogy le is léptünk és kerestünk inkább egy ennél kevésbé igényes helyet. Elnéztünk pár helyre, de végülis mégis az Arafban kötöttünk ki, ahol már a múltkor is voltunk. Mivel én már 16-17 éves koromban kibuliztam magam a Fank Soul Brotherre, az I love Rock n Rollra és Bob Marley-ra, így rájöttem, hogy ez a hely a legkevésbé sem nekem való. Nézelődtem, beszélgettem pár emberrel majd valamikor 4 után hazaindultunk a lányokkal.

Természetesen füldugóval aludtam, mert nem akartam 9-kor gyerekzsivalyra kelni, amikor alapból 6-kor estem be az ágyba. Sikerült fél 1-ig aludnom és a legcsodásabb ébredés, amikor kiveszed a füldugót és még mindig csend van! Huhh, senki nincs itthon.

Az anyuka megkínált egy kis keksszel :P

A kis Babérlevél kezébe került a laptopom:

Szellemeskedünk, szellemeskedünk

Szellem tanyázik a lakásban, méghozzá random orrokat rajzol bizonyos képeslapokra! Az anyuka megkért, hogy csináljak a kislánnyal egy üdvözlőlapot az előző óper születésnapjára. Az arc haját már előre megcsináltam fonalból, hogy a gyereknek már csak szemeket és orrot kelljen ragasztania, illetve megrajzolni egy szájat, ugyanis ezeket már ő is meg tudja csinálni. Délelőtt meg is csináltam a lapot, majd feltettem a szekrény tetejére száradni, hogy amikor a kislány (ezentúl csak Babérlevél) hazajön, folytathassuk a kreatívkodást. Így is történt, szépen megcsináltuk a lapot, este pedig vacsoránál megmutattuk az anyukának.

- Óóóó nagyon szép! Hogyhogy nem ragasztottatok rá orrot? - érdeklődik.

- Láttam, hogy te rajzoltál rá egyet, azt hittem úgy jobban tetszik neked és nem ragasztottunk rá orrot.

- Miről beszélsz? Én hozzá sem nyúltam a képeslaphoz?

- Dehát ott van rajta az orr! Nem én rajzoltam oda!

Megvizsgáltuk a lapot és tisztán kivehetően valaki ceruzával odarajzolt egy orrot.

- Biztos hogy nem te voltál? - kérdezi az anyuka.

- Biztos. Én is színes orrot akartam neki ragasztani.

- És Babérlevél nem lehetett?

- Nem, amikor levettem a szekrényről a lapot, hogy együtt megcsináljuk, már ott volt az orr.

Konstatáltuk, hogy van egy szellemünk, aki orrokat rajzol a szülinapi képeslapokra, ugyanis az apuka most egy hétig itthon sincs, a takarítónő pedig csak másnap jött (nem mintha ők is csak úgy jókedvükben orrokat rajzolnának más rajzaira).

Másnap én is készítettem egy képeslapot, feltettem a szekrény tetejére és vártam az orrot. De nem jött, üresen maradt az egész papír, úgyhogy nem jár mindenkinek szellem-ott, csak az óper-elődömnek.

Gyerekszáj

Éppen a játékboltban nézegettük a Barbie babákat és megakadt a szemem egy terhes babán, akit éppen a férfi orvos vizsgál és nézik együtt az ultrahang felvételeket a kivetítőn.

- Nézdcsak, ez a baba terhes! - mondom a kis Babérlevélnek.

- Igen. Majd neked is biztos lesz babád. Meg nekem is! De nekem még túl vékony a hasam ahhoz, hogy terhes legyek. (Ezt most antibókként kéne értelmeznem?)

Napi cicus:

Mrs. Fejkendő

Ezentúl nem csak pénteken kell hamarabb elhozni a gyereket a suliból, hanem hétfőn később is kell vinni és meg is van, hogy miért: Márti mesélte, hogy minden hétfőt az Atatürk fohásszal kezdenek és minden pénteken így is zárják a hetet. Az anyuka pedig hozzátette az egyik reggel, hogy ezt a kislánynak pedig nem kell hallania, ugyanis a 4 éves kis fejével még nem tudja, hogy mindez mit jelent és felesleges ilyenekkel tömni a fejét (jogos) illetve nem az iskola feladata törököt, németet vagy akármilyen más nemzetséget faragni a gyerekből, hanem ezt döntsék el inkább a szülők. (Ehhez azért hozzátenném, hogy később inkább döntse el a gyerek maga.) Úgyhogy nem csodálom, hogy ezek után mindenhol, de tényleg mindenhol ott lobog a hatalmas török zászló: az összes park közepén, az összes iskola udvarán stb.

Az anyukát is valami török-német keveréknek mondanám, de valahogy inkább németnek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő is biobuzi. Mindennek bionak kell lennie és tele kell lennie vitaminnal. A gyereknek is nap mint nap elmondják, hogy ez és ez mennyire egészséges, ezzel szemben pedig a cukor és az adalékanyagok mennyire egészségtelenek.

- Szereted a csirkehúst?- kérdezi az anyuka.

- Igen, szeretem.

- Mi nem nagyon szoktunk venni, mert nagyon egészségtelen. Láttam egyszer, hogy hogyan nevelik őket.

(- Szerintem egyik állatot sem nevelik szebben sajnos, de mindegy.)

- Nem szoktunk félkész ételeket venni, általában mindent magunknak készítünk el frissen.

(- Akkor a múltkor miért porból kellett sütnöm a gyerekkel a muffint?)

- A cukor nagyon egészségtelen  - magyarázza a gyereknek az anyuka.

- De Hédi szokott enni - vág közbe a gyerek.

- Igen, szoktam néha - helyeslek, bár fogalmam sincs ezt honnan vette a gyerek, ugyanis azt sem tudom, hogy van-e itthon cukor és ha igen, akkor hol tartják.

Kedden volt itt a takarítónő, aki közölte, hogy most 3 hónapig nem tud jönni, ugyanis meg kell műteni a könyökét. Az anyuka nem akar erre a kis időre senkit sem alkalmazni, így már fel is osztotta magunk között a feladatokat: az apuka ablakot pucol, az anyuka vállalja a fürdőszobát és a konyhát, én pedig a szobákat kapom, amiből az enyémmel együtt négy van. A vasalásról elfelejtkezett, de remélem azt majd készségesen vállalja ő vagy az apuka. 

Nem is bánom, hogy nem jön a takarítónő, mert előszeretettel pofázik bele mindenbe, ami nem igazán rá tartozik. Még csak kétszer találkoztam vele, de máris érzékeltem, hogy sunyibb, mint egy átlag takarítónő. Bár mesélte az anyuka, hogy a törökök előszeretettel másznak bele mások gyereknevelésébe: amikor gyerekkel van az utcán, lazán megállítják a járókelők, hogy "Adjon már a gyerekére egy sapkát, mert hideg van!" stb. Most éppen a gyerkőccel kreatívkodtam, amikor Mrs. Fejkendő rosszalló pillantást vetett, majd bement a dolgozó anyukához váltani pár szót. Hirtelen megjelent az anyuka és közölte a kislánnyal, hogy ne használjon annyi ragasztót, mert ez pocsékolásnak számít és utána nem fog új ragasztót venni. Mrs. Fejkendő ezek után elégedetten távozhatott fizetségével együtt. Ezúton is köszönöm neki, hogy aggódik az elhasznált ragasztómennyiség miatt, viszont üzenem, hogy neki is csak úgy mint nekem, lakatot kéne tennie a szájára és hagyni, hogy a szülő végezze a feladatát: nevelje a gyereket, vagy ha éppen úgy akarja, akkor ne nevelje. Ha az nem számít pocsékolásnak, hogy a gyerek körbetekeri a nappalit fonallal, majd azt mondja, hogy ez egy pókháló, akkor abból sem lesz valószínűleg semmi probléma, ha a gyerek teleragasztózza a papírt, majd szivecskéket dobál bele.

Napi cicus:

Farsangi buli

A Magyar Konzulátus a Török-Magyar Baráti Társaság keretein belül farsangi bulit szervezett az Isztambulban élő magyaroknak. Alap volt, hogy elmegyünk, egyrészt mert egy alkalmat sem hagyhatok ki, ahol be kell öltözni, másrészt pedig egy újabb este az ismerkedés jegyében.

A görög istennő jelmez mellett döntöttem, ugyanis három ágyneműgarnitúrát találtam a szekrényemben és ebből az egyik teljesen fehér. Még beszereztem hozzá az egyik méteráru boltban egy kötelet a derekamra és kész is van a jelmez. 

Mártival együtt indultunk el, lepakoltuk a cuccunkat Andinál, majd elnéztünk a közeli bazárba egy kis kaja után kutatva, ugyanis a szervezők állják az italokat, ezért cserébe viszont vinni kell ételt. Andi francia salátát csinált, mi pedig szendvicseket.

Ahogy kész lettünk, mindenki belebújt a jelmezébe: én görög istennő lettem, Márti manónak öltözött, Andi antiszexuális hableánynak, Gergő pedig (Andi lakótársa) leginkább egy arab terroristához hasonlított. Utána még csatlakozott Ötkür is, a kínai srác, aki kihagyta a jelmezesdit, de ha nagyon akarjuk, akkor ráfoghatjuk, hogy ő Psy. :P

A buliba megérkezve már javában ment a karaoke. Egyből közöltem a többiekkel, hogy mindenki vegyen magához bátorságot (italt) mert valakit folyamatosan énekelni fogok hurcolni. Gergő lett a szerencsés kiválasztott, őt vonszoltam mindig magam után, de egy idő után már nem nagyon kellett kérlelni szerencsére.

Tombola is volt, vettem is egyből kettőt, majd később aki hajlandó volt elénekelni a Berry & Váczi Eszter duett ráeső részét az kapott egy ingyen tombolát! Ez természetesen én voltam, úgyhogy tripla esélyekkel indultan. Voltak elég jó nyeremények is: szép könyvek és dvd filmek és egyéb cd-k. Nekem persze sikerült egy 20%-os vásárlási utalványt nyernem ezüst ékszerre. Annak is jobban örültem volna, ha a férfi zoknit nyerem meg. De mivel Gergő mind a 4 tombolájával nyert (kapja be), így készségesen elcserélte velem a falra ragasztható isztambuli képét, ami neki legalább ugyanolyan szemétnek számított, mint nekem a vásárlási utalvány.

A buliról csak akkor távoztunk, amikor már tényleg mindenki pakolt körülöttünk, így elindultunk egy másik szórakozóhelyre. Taxival mentünk mind az öten (!!!) és szerintem a sofőr már nagyon várta, hogy kirakhasson minket, mert annyiszor kaptunk röhögőgörcsöt a saját hülyeségeinken, hogy már mindenkinek fájt valamije. A Taksim térre mentünk, ahol a többiek már egy általuk ismert szórakozóhelyre vezettek. Ilyet se láttam még, hogy egy több emeletes bérház a diszkó, aminek a negyedik emeletére mentünk. Nekem annyira nem adta a zene, úgyhogy inkább csak bámultam a kivilágított Isztambult és dumáltam a többiekkel.

Andihoz hazatérve mindannyian konstatáltuk, hogy ez egy baromi jó buli volt, majd a jelmezemet takaróvá visszaalakítva ágynak dőltünk.

Ötkür, a jelmeztelen, Márti, a manó, Gergő, az arab terrorista és A görög istennő

Már mindenki lelépett, de mi még akkoris! Itt épen Ötkürrel énekeljük a Szájbergyerek című nótát :D

Andi, az antiszexuális hableány és az újra megtalált hableánytesója

Nemtomki, mellette a török konzul (aki nagyon nagyon aranyosan beszél magyarul) és a mindenkivel összebarátkozó Ötkür

A tombolasorsolás közepén

Kilátás a szórakozóhelyről

Harmadik hétforduló

Pontosan ma vagyok itt három hete. Igyekszem minél inkább beilleszkedni a családba és kialakítani az itteni pár hónapra szóló kis életem.

Kedden ismét Mártival találkoztam, beültünk egy rock-kocsmába sörözni. Eszméletlen volt az a hely, mintha a pultosokat és pincéreket valami motoros találkozóról szedték volna össze, közben persze üvölt a rock és fergeteges a hangulat. Még a számlát is egy koncert dvd tokban hozták ki. (Meg kell, hogy jegyezzem, hogy sajnos elég drága a sör mindenhol :S )

Szerdán délelőtt pedig Kaeleevel találkoztam egy amerikai óperrel. A facebookon találtam rá egy isztambuli ópercsoportban (ami mellesleg semmire se jó). Írtam neki és még pár lánynak. Ő volt az első, aki válaszolt, ráadásul iszonyat kedves volt, egyből találkozni szeretett volna. Másik két lány is visszaírt, de ők már nincsenek mostanra Isztambulban. Nap közben Kaelee is szabad, így akkorra tettük a találkozót és sétáltunk egyet egészen a kikötőig. Ezelőtt ő már Spanyolországban és Olaszországban is bébicsőszködött, most pedig itt van és március végétől már indul is egy újabb körre Olaszországba (a vízum miatt mindenhol csak 3 hónapig marad). Ő is tudott hasonlóan szaftos sztorikkal szolgálni, mint amiken én mentem keresztül tavaly Németországban, annyi különbséggel, hogy 3 hét után le is lépett a családtól.

Csütörtök este pedig egy magyar sráccal, Pistivel találkoztam, aki másodmagával Erasmusszal van itt egy fél évet. Elmesélte, hogy haladnak az otthoni sörfőzéssel (besokalltak az áraktól) és meghívott jövő hétre vizipipázni hozzájuk. Naná, hogy elfogadtam a meghívást!

A kislány még mindig olyan mint egy drogos: egyik pillanatban mászik az ölembe és vigyorog rám, a másik pillanatban meg én nem adhatom rá a kabátot, csak az anyja. És így van ez egész nap: egyszer fogja a kezem és vigyorog rám, a másik pillanatban meg addig nem hajlandó lejönni a lépcsőn, amíg látótávolságon belül vagyok. Először azt hittem, velem van a baj, mert az anyuka állandóan különböző tanácsokkal lát el a kislányát illetően, de aztán kezembe került az a bizonyos fekete könyv. Már láttam a kislány szekrényében és nézegettük benne a képeket anélkül, hogy a kislány tudta volna, mi is ez. Ebbe a füzetbe az összes eddigi óper üzenete van benne amit kislánynak szántak. Tulajdonképpen egy-egy levél mindenkitől fotókkal megspékelve, amit a gyerkőc majd megkap, ha elég nagy lesz hozzá. Ezt különösen jó ötletnek tartom, mert kizárt, hogy 3 év múlva 3-4 óperrel odébb ő még emlékezni fog rám, viszont így vissza tudja majd olvasgatni a neki szánt üzeneteket. Ma bekopogott az anyuka hozzám a kis könyvvel, hogy írosgassak bele, amikor csak akarok és amit csak akarok. Természetesen visszaolvastam és megnéztem az elődeim leveleit, amelyben leírták a kislánynak, hogy miket játszottak, egy-egy aranyköpést stb. És kiderült, hogy a kislány nem csak nekem parancsolgat, hanem minden lehetséges embernek megszabja a határokat, hogy mit szabad és mit nem. Az összes eddigi elődöm megjegyezte "hjajj annak idején csak te csinálhattad ezt, én hozzá sem nyúlhattam" persze mindezt mosolygós fejjel megspékelve, nehogy menjen itt a sértődés. Úgyhogy megnyugodtam, a kiscsaj mindenkivel ilyen, ez nem a személyem ellen szól. (A bibi már csak az, hogy én ilyenkor már nagyban tenyérviszketésben szenvedek és többféle képpen lejátszom a fejemben, amint adok egy sallert a kis szöszi fejére.)

Társaságom a Starbucksban csütörtök délelőtt:

Lopni, megyünk lopni

Végre elkezdődött a várva-várt ovi! Többnyire most már nap közben is szabad vagyok, bár ez korántsem azt jelenti, hogy kevésbé fárasztó a dolog. Ugyanis eddig én nap közben lefárasztottam a gyereket, este pedig került az anyukához, mostanra viszont én kapok egy ovi által lefárasztott gyereket. De szerencsére mostmár jön a jó idő, így ovi után tudunk a gyerekkel kettesben játszótérre menni vagy akárhová, csak szülők nélkül.

A reggeli "pöcsfej-időszak" egyre inkább rövidül, illetve kimaradozik. Hétfőn például a nevemet kiáltva vágódott az ölembe. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől: már fel voltam készülve az "Ő nem ülhet ott" jellegű hisztikre.

Most még együtt visszük és hozzuk is a gyereket az anyukával 1-2 hétig, utána pedig rám hárul ez a nemes feladat. Amúgy a többi gyerek tovább marad az oviban és a kislány is maradhatna tovább, de az anyuka szeretné, ha a gyerek több időt töltene itthon (nem értem miért, hiszen este 6-ig ő úgysem tud vele foglalkozni). Mondanom sem kell, hogy a gyerekek eltanulják egymástól a hülyeséget, így persze rögtön félévkezdéskor a Gandam style-t énekelve jött haza (látni kellett volna)! Az anyuka pedig közölte, hogy másnap Mr. Deichmannak dolgozok... Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent:

Három üzletbe vitt el az apuka és három teljesen különböző dolgot tapasztaltam: az első üzletben csak két dolgozó volt, ennek ellenére harmadjára már nem tudtam semmit sem elhozni, ugyanis a férfi folyamatosan követett. Nem feltűnően, de valahogy éppen ott pakolászott, ahol én is voltam. A második üzletben egy cipőt sem (!!!) tudtam elhozni, sőt az egyik dolgozó még a segítségét is felajánlotta. Nekem kicsit gyanús volt, hogy fülest kaptak az előző bolttól, mert folyamatosan figyeltek, de végül is nem derült ki, hogy valóban ilyen jó csapat volt-e vagy csak telefont kaptak, hogy vigyázzanak a leopárd mintás sálas, fekete kabátos lánnyal. A harmadik üzletben is sikerült eltennem egy cipőt, viszont valószínűleg gyanús volt nekik, hogy nagy szatyorral vagyok, így amikor kimentem az üzletből, láttam, hogy két dolgozó tisztes távolságból követ a mozgólépcsőn, az apukát pedig sehol nem látom. Azt hittem megint kiszúrták Mr. Deichmannt, de mint később kiderült, az apuka meglátta, ahogy a két dolgozó követ engem és inkább messziről figyelte az eseményeket, hogy hogyan reagálnak a dolgozók a lopásra. Közben mint valami akciófilmben, kaptam az anyukától sms-ben az utasításokat: "Menj tovább, mintha vásárolgatnál, majd ülj be a Galata kávézóba, ott lesz Mr. Deichmann is, de tegyél úgy mintha nem ismernéd." Bementem egy másik boltba nézelődni, ahol a boltos leszólított és elkezdtünk beszélgetni. Először angolul, majd miután kiderült, hogy a pasi sokáig dolgozott Németországban (Hmm, ki gondolta volna?) németre váltottunk. Közben a szemem sarkából láttam ahogy az üzlettől 20 méterre áll a két deichmannos eladó. A boltos közben már teázni hívott, meg telefonszámot kért arra az esetre, ha Magyarországon járna ( a pasi az apán lehetne, sőt) de kedvesen visszautasítottam, majd útnak indultam. Leültem az említett kávézóban, de ekkor már láttam, hogy Mr. Deichmann közbeavatkozott, ugyanis akkorra már visszanézték a kamerát és rámhívták a bevásárlóközpont biztonsági őreit. Úgyhogy apuka gratulált az eladóknak amiért ilyen szemfülesek voltak, majd mi is hazaindultunk.

Említettem már, hogy Isztambulban rengetek macska? (Talán ilyen lehet a Mennyország ^^) Iszonyat sok macska él az utcákon, de állítom, hogy jobb dolguk van, mint némelyik állatnak, aki gazdával rendelkezik. Vizet, ételt tesznek ki nekik, de nem ám maradékot! Száraz eledelt látok amerre csak járok és persze ehhez passzoló hatalmas, dagadt macskákat. 

Napi cicus