Hanjal 5-kor indultunk Debrecenből, hogy biztosan elérjem a 11:20-kor induló repülőt. A szüleim vittek fel, így viszonylag nyugodtan aludtam éjszaka, hogy tutira minden jól van kiszámítva, tutira nem alszok el stb. Már előző nap összepakoltam a bőröndöm, a kézipoggyászom és a kézitáskám. Meglepődve tapasztaltam, hogy a bőröndöm csak 18 kilót nyom és a másik két táskámban is van még egy csomó hely. De hiába néztem átt még ötször a listámat, tényleg mindent bepakoltam és tényleg nincs több holmira szükségem. Elégedettem konstatáltam, hogy így legalább 100%, hogy bele fog férni egy vizipipa meg pár karton hozzávaló dohány. Azzal viszont már a legkevésbé sem voltam elégedett, hogy nekem is rá kellett állnom a mérlegre, hogy le tudjam mérni a bőröndöt: a karácsony+szilveszter kombó mégiscsak megtette a hatását.
Néha gyomoridegem volt, néha pedig teljesen lazán vettem a dolgot. Nem igazán fogtam fel, hogy a fél éve tervezett útnak tényleg eljött az ideje. Búcsúzkodáskor volt egy kis pityergés, majd útnak indultam a kapum felé. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy nem csipogtam be a reptéren, viszont a cipőmet azért levetették velem, mert magas volt a szára.
Áldom a Ferihegyet, hogy van ingyen wifi, így netezéssel ütöttem el azt a kb. egy órát, ami a repülő indulásáig volt. Beszálláskor a kézipoggyászunkat is felcímkézték és elvették, ugyanis olyan kicsi volt a Bécsbe induló repülő, hogy nem fért volna el. És valóban: mindkét oldalon csak 2-2 sor ülés volt és az ablakok is valahogy elég miniatűrnek tűntek. Kicsit tartottam az átszállástól, habár tudtam, hogy minden egyértelmű lesz. De tényleg MINDEN baromi egyértelmű volt. Szépen ki volt írva minden, mozgólépcsók és mozgójárdák (!!!) sorozata vitt el engem a kapumhoz, ekkora repteret szerintem még nem is láttam eddig. Az Isztambulba tartó gép már már nagyobb volt, ismét ablak mellé ültem, úgyhogy kémlelhettem a kilátást. Kaptunk főtt ételt is, bár a fél fogamra sem volt elég az a kis darabka hús meg krumpli. Két órás volt az út, legszívesebben aludtam volna, mert már semmi újat nem okozott a felhők látványa. Ám ekkor bemondták, hogy hamarosan elérjük Isztambult. Hatalmasat sóhajtottam, amikor megláttam a felhők között a tengerpartot. A mecseteket még olyan magasból is ki lehetett szúrni! Az idő is tiszta volt és hatalmas szerencsém volt, hogy úgy fordult a repülő, hogy tökéletes volt a rálátás a Boszporuszra, a rajta fekvő hídra és a Hagia Sophiára is.
Amikor megérkeztünk csak néztem, hogy akkor most mi a teendő. Tudtam, hogy vízum kell, így odamentem a Passport Control felirathoz. Végigálltam a sort, megnézte a faszi az útlevelem, majd motyogott valamit. Nézek rá, hátha felfogja hogy külföldi vagyok, majd megint motyog valamit. Mire mondtam neki, hogy "In english please" megszólalt valami hülye akcentussal, hogy "i speak english". Még szerencse, hogy mellettem igazi angolok álltak és útbaigazítottak, hogy merre menjek vízumot kérni. Mint utólag kiderült, a török pasi azt motyogta, hogy "you need a visa" csak éppen olyan borzalmas kiejtéssel, hogy semmit sem értettem. Akkor visszabattyogtam a vízumoshoz, szerencsére senki sem állt előttem. Elkezdtem hozzám - ezúttal tényleg - törökül dumálni. Amikor odaadtam az útlevelem, konstatálták, hogy nem vagyok török, úgyhogy átváltottak angolra. Fizetnem kellett 20 eurót majd vissza a passport contolhoz. Kizárt dolog, hogy visszamenjek a fura török pasihoz, úgyhogy másik sorba álltam. Az ottani srác háromszor is ránézett a fotóra, majd vissza rám: valószínűleg zavarta a tény, hogy a nők szeretik néha váltani a hajszínüket és hogy pár éve bizony én még szőke voltam. El sem hittem, hogy végre indulhatok a bőröndömért. A rákötött bordó masni igencsak jó ötlenek bizonyult, ugyanis tényleg minden bőrönd ugyanúgy nézett ki. Felkaptam a sajátom, majd még egy gyors mosdó és irány a kijárat. Az anyuka írt egy sms-t, hogy ne haragudjak, de éppen a dugó közepén állnak és kicsit tovább tart, mire jönnek. Úgyhogy addig lecuccoltam a váróterembe és felhívtam az ősöket, hogy ne aggódjanak, épségben megérkeztem. Nemsokára megérkezett az anyuka és visszamentünk a kocsihoz, ahol az apuka és a kislány várt. Az apuka két puszival köszönt és a kislány is egyből mosolygott és beszélt hozzám folyamatosan.
Mondták, hogy nem éri meg most hazamenni, mert áll a dugó az egész városban (megjegyezném, ezt még a repülőből is tisztán lehetett látni), úgyhogy elvittek egy negyedbe kajálni a tengerpartra. Iszonyat finom volt minden! Előételnek kétféle padlizsánból készült krémes valami pirítóssal és salátával, majd tintahal ismétcsak valami szósszal, majd a főétel egy hatalmas tányéron, amiből mindenki vehetett: sült paprika és hagyma és hal. Nem kérdeztem meg, hogy milyen hal, mert úgysem ismerem a fajtákat, talán még magyarul sem, de nagyon finom volt minden.
Utána hazaindultunk. Volt, ahol nagyon jól lehetett haladni, volt ahol viszont hatalmas dugóba kerültünk. Az összes sofőr eszméletlen őrülten vezetett, az apukával az élen. Ahol tudott menni, ott százzal hasított (nem hiszem, hogy ennyi lenne a város közepén a megengedett sebesség), indexelni is csak a buszokat láttam és állandóan ki volt centizve minden. Mondta az anyuka, hogy nagyon kell vigyázni, ha zöldet kapok gyalogosként, akkor is nagyon nézzek szét. Ismerős ugyan ez a kaotikus közlekedés otthonról, de ez tízszer vadabb.
Hazaérve az ötödik emeletre kellett felgyalogolni a sok cuccal, ugyanis lift az persze nincs. Nem is baj, azok a fránya karácsonyi kilók remélem hihetetlen sebességgel fognak leperegni. Az apuka persze úriember volt és vitte a cuccom, de azért elég rendesen lihegett már a végére.
Körbevezettek a lakáson, minden nagyon szép és persze minden az Ikeából van. A szobám picike, de nagyon otthonos. Kicsit beszartam, hogy magasított ágy van, ahova létrával kell felmászni, de a korlátja elég biztonságosnak tűnik, úgyhogy nem hiszem, hogy le lehet belőle esni. Viszont ez a megoldás volt az egyetlen a kis méretre, ugyanis az ágy alatt elfér még egy kényelmes fotel, egy asztalka és egy tv is. A szoba másik felébe pedig jöhet a szekrény és fiókok. Az asztalon van egy aloe vera is, igyekszem majd nem kipusztítani, de az utóbbi időben már otthon is túlélték a lakás klímáját. Az itt talált gyertyát igyekszem minél hamarabb elégetni, hogy méltó helye legyen a kis pohárkában a szemceruzáimnak és ecseteimnek (most is ég).
Este még zuhanyoztam egyet és felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ők mennyire hívei a mindennapos mosakodásnak. Azt elnézve, hogy az anyuka német, az étteremben pedig a török pincér részéről jócskán megcsapott egy kis izzadság szag, amikor köetelebb hajolt... Hát, nem túl bíztató a helyzet.
Túl vagyok az első éjszakán is. Az ágy hihetetlenül kényelmes, a takaró és a párna pihepuha, csak éppen ma reggel találtam rá a sötétítőfüggönyre, így reggel korán felébredtem a világosra, de így legalább volt időm e-maileket írni meg persze elkezdeni a blogot. Még nem merészkedtem ki a szobából, pedig itt már 11 óra elmúlt és hallom ahogy a gyerkőc köhécsel, ugyanis jelenleg beteg. Tervezem a napi vitamin adagom duplázását, hogy ne betegen induljak neki az itt töltött időnek.
Hamarosan képekkel is jelentkezek!
Hihetetlen, hogy eltelt kb. 8 év az isztambuli kirándulásom óta, de minden ugyanolyan a leírtaid alapján a reptéren. :D ugyanilyen reakció volt nálam is az útlevélnél, engem is sokkolt a mozgójárda. :)Vigyázz magadra és várom a képeket. :) Anikó
VálaszTörlés