Visszaút

A visszaút sem volt kevésbé eseménydús, mint a hazautam. Mondjuk úgy, hogy a Szolnokra tartó vonaton, nekem volt a legfehérebb bőröm. Mintha egy menekült tábor és egy putri keveréke lett volna a vagon, de már másik kocsiba sem mertem átszállni, nehogy feltűnést keltsek és rám fogja a nép, hogy előlük menekülök. Kedvesen mosolyogtam a kisgyerekekre, mert ilyenkor az a legjobb taktika, ha ugyanúgy viselkedik az ember, mintha minden rendben lenne: ha túl barátságos vagy, akkor az a baj, mert rád fogják, hogy félsz, ha pedig a szád húzod, akkor az a baj, hiszen mire fel vágsz te pofákat a hangos zenére vagy a túl ízes beszédre. Se zenét hallgatni, se olvasni nem mertem, hogy minden érzékszervem a helyén legyen egyből, ha valaki kést ránt elő vagy tömegverekedés tör ki a feketék és többi déli nép között. Alig vártam, hogy leszálljak, de persze a vonat késett, úgyhogy még a vagon előterében szóba elegyedett velem pár utastársam: kisbabát akartak eladni egy zsák krumpliért illetve apám korosztályú pasit rám sózni. Csupa móka-kacagás!

A szolnoki vasútállomáson még várnom kellett a fuvaromra és valószínűleg a homlokomra van írva, hogy "Szólíts le, bárkivel elbeszélgetek!", ugyanis egy öreg úr szólított le. Nagyon rendes, intelligens ember volt, vele jól elbeszélgettem (festőművész, névjegyet adott, mert nagyon szívesen lefestené a "karakteres" arcomat), majd amikor továbbindult, még vártam a sofőrömre egy keveset. Amikor láttam, hogy hív, nagyon megijedtem, hogy lemondja az utat, de csak közölte, hogy késik egy kicsit. Nekem mindegy volt, csak délután fél 5-től kellett dolgoznom.

Negyed 12-kor érkezett meg az autó és egyből útnak is indultunk. Szinte az egész utat végigbeszélgettük a sofőrrel, nagyon rendes volt. Kábé egy órát aludtam az egész út alatt, úgyhogy amikor reggel 8-ra visszaértem a házba, az utam egyből a szobámba vezetett. Anyuka mondta is, hogy ne törődjek semmivel, feküdjek le aludni. Ez azt hittem nála annyit jelent, hogy hagyjad csak a mosogatógépet és a kiteregetést, majd mi megcsináljuk, úgyis csak fél 5-től vagy szolgálatban, de nem. Nála ez ennyit jelentett: hagyjad csak, majd megcsinálod, miután aludtál egy keveset. Úgyhogy délutánig aludtam, majd nekiláttam a tennivalómnak.

A gyerekek is nagyon örültek, hogy újra látnak: a kisfiú odarohant hozzám, megölelt és megkérdezte, hogy milyen volt Magyarországon? (Hát nem cuki?) Majd a délután háztalévő része az enyém volt egy plusz gyerekkel kiegészítve, aki a kisfiú kis pajtása és áthívták játszani. Még én is beszálltam a vizipisztolycsatába és vízzel gyilkolásztam őket az orgona bokor mögül, nagyon vicces volt! Majd folytatódott minden a megszokott kerékvágásban.