Müncheni összefoglaló

Így a három hetes kis nyaralgatásom három itthon töltött hét és egy oktoberfestezés után eljött az ideje, hogy megírjam a müncheni összefoglalót. Nem mondom, hogy túl sok időm volt felfogni/feldolgozni az egész élményt, hiszen ahogy eljöttem a családtól, már indultam is utamra és az a három hét a kirándulásokról és az emberekről szólt, akiknél éppen tanyát vertem, nem nagyon volt időm a családon gondolkozni. Hazatérve egyből kötelező olvasmányok, órarend összeállítás és egyéb fincsiségek vártak, így egyből vissza kellett állnom arra, hogy újra bármikor megcsörrenhet a telefonom és hogy újra naptár kell ahhoz, hogy észben tartsam, mikor hova megyek és milyen kötelezettségeim vannak. Fel kell vennem a pörgést és visszaszoknom az egyetemi életbe. Ami nyilván jobban passzol a mai világban egy 23 éves lány életébe, mint a gyereknevelés és háziasszonykodás.

A családról

Furcsa lenne az én számból ömlengeni, de erre a müncheni családra kizárólag pozitív jelzőket tudok mondani. Az itteni gyerekek voltak az "óper karrierem" során az első gyerekek, akiket tényleg megszerettem és akikkel tökéletesen összepasszoltunk és minden probléma nélkül tudtunk együtt élni. Nem arról van szó, hogy robotként viselkedtek és soha nem volt semmi baj velük, de ha hiszti volt, azt könnyedén el lehetett intézni és pár perc múlva ugyanúgy mehetett tovább a játék, mint azelőtt.

A kislány könnyű esetnek mondható, imádta ha mesét olvastam neki és bár fárasztó volt időnként, hogy már nekem kellett csalnom a játékban, hogy nyerni tudjon, de azért viccesnek is mondható a szituáció. A kisfiú már kevésbé volt könnyű eset, mégis ő volt az én kis szerelmem és rajta éreztem azt, hogy ő valóban azért szeret, aki vagyok, nem csak azért, mert gondoskodok róla és bármikor fordulhat hozzám bármivel. Ő már volt olyan értelmi szinten, hogy vette a poénokat, viszont a kirohanásai sokkal nagyobb volumenűek voltak, mint a kislányé és ez kamasz korában szerintem eléri a tetőfokot (onnantól kezdve pedig remélem sikerül megtanulnia kezelni az érzelmeit).

A szülők halál jófejek voltak, iszonyú lazák és korrektek. Nem is gondoltam volna, hogy egy bohém, szétszórt ír és egy precíz, pontos német ilyen jó párt alkothatnak. Tény, hogy kiegészítik egymást, de azért hosszútávon idegölő tud lenni, ha állandóan elfelejtődik valami, ami a másiknak (jelen esetben az ópernek) plusz munkát jelent.

Harmadjára ugyan, de kifogtam a tökéletes családot, végre én is 100%-ig jól éreztem magam egy családnál, ahol a gyerekektől kezdve a szülőkön át a házig minden stimmelt.

A városról

A három és fél hónap alatt sikerült egy képet kapnom Münchenről illetve Bajorországról. Egyszerűen imádtam a várost, egyik másik német városhoz sem hasonlítható. Méretileg pont megfelelő, mindig van mit csinálni, mindig van valami rendezvény a városban, egyszerűen imádom! Körbejártuk nagyjából Münchent is és megnéztük azokat a dolgokat, amiket mindenképpen szerettem volna látni az ottlétem során pl. Nürnberg, Augsburg (személyes kedvenc), Salzburg stb. Büszkévé is tette az anyuka, amikor megemlítette, hogy az eddigi lányok egy év alatt nem láttak Münchenből, mint én ezalatt a három hónap alatt. Ha szabadidő van és ráadásul van kivel menni, akkor kötelező is menni, hiszen az otthon(=munkahelyen) töltött szabadidő alapvetően hülyeségnek mondható, még esős időben is meg lehetett találni a kikapcsolódási pontokat (múzeum, kávézó).

Az Oktoberfesttel szeptember utolsó hétvégéjén egy teljesen új fajta betekintést nyerhettem a város életébe, amit szintén csak dicsérni tudok! (Beszámoló hamarosan ITT)

Az emberekről

Fantasztikus emberekkel voltam körülvéve, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy kezdettől fogva volt társaságom és hogy ilyen jófej barátaim, fogadó szüleim és "ideiglenes gyerekeim" voltak. Minden közrejátszott abban, hogy az ott töltött 3 és fél hónapot tökéletes jelzővel illessem, még ha eredeti terv szerint München közelébe sem mentem volna ezalatt az óperkedésre szánt 7 hónap alatt. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hiszen új barátokkal, szuper élményekkel és még hatalmas tapasztalattal lettem gazdagabb, ráadásul az óperkedést egy eszméletlen jó családdal fejezhettem be. Tehát: igenis létezik a jó család és ez nekem is kijárt, el sem hiszem.

Az ottani barátaimmal természetesen egyből összeverődtünk, ahogy visszatértem Münchenbe és bár eltelt az elmenetelem óta akkor már másfél hónap, mégis olyan volt, mintha soha sem váltunk volna szét.

Az "óper karrieremet" ezzel az Isztambulban és Münchenben töltött 7 hónappal zárom több okból is: egyrészt úgy érzem, hogy kiöregedtem már ebből az egészből. Nem a korom folytán, hiszen 23 évesen még nyugodtan mehet az ember bébicsősznek, hanem túl vagyok három nagyon nagyon különböző családon és úgy érzem, hogy elég lesz a mások gyerekeinek a neveléséből, abból a rengeteg felelősségből, amit ez a munka rám tesz, illetve abból a helyzetből, hogy az otthonom a munkahelyem és a pótszüleim a főnökeim. Nagyon fárasztó tud lenni ez a helyzet hosszútávon. Másrészt pedig most már irány egy "igazi" munka, ugyanis ha minden klappol, júniusban mester diplomát kapok és ezzel a végzettséggel már nem szeretnék piti zsebpénzekért babaseggeket és gyerekorrokat törölgetni. Irány a nagybetűs ÉLET! 

Mindenképpen úgy érzem, hogy ez a 3 kaland igencsak megedzett az évek során és ezekből a tapasztalatokból csak profitálhatok.

Ha valaki szívesen menne óperkedni vagy szeretne bármivel kapcsolatban írni nekem, esetleg segítséget kérni, akkor a jobb oldali menüpontban található e-mail címre lehet írni. 

Köszönöm mindenkinek, hogy velem tartott ezen a kalandos utazáson és velem örült/bosszankodott a kialakult helyzeteken. Sok fordulatot hozott a sors ebben az évben is és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire értékelem, amiért hűségesen olvastatok, kommenteltetek és írtatok nekem bármilyen formában. 

Ezt a blogot befejezem, ám az "Ember tervez" című kirándulós blogom továbbra is élni fog, hiszen az óperkedésről lemondtam ugyan, de az utazgatásokról és a világ megismeréséről soha! ;)

Búcsú a családtól

Már szerda este sírdogáltam egy kicsit, hiszen az óper pályafutásom legszuperebb családját kell otthagynom. Másnap munkaszüneti nap volt, úgyhogy mindenki otthon volt, csak a kisfiú ment focisuliba, így korán keltem, hogy még tőle is el tudjak búcsúzni. Na nem, mintha olyan nagy dolog lett volna a korán kelés, hiszen éjszaka alig tudtam aludni. Fél óránként felébredtem, forgolódtam, az időt nézegettem, egyszerűen stresszes voltam a búcsú és a másnapi út miatt. Sosem tudok utazás előtt aludni, most sem volt ez másképp.

Reggel elbúcsúztam a kisfiútól, megint megint az ölelgetés jobbról-balról, hihetetlenül aranyos volt, láttam rajta, hogy mennyire szomorú amiért elmegyek, de biztosítottam róla, hogy nemsokára találkozunk. A kislány már közben a kezemnél fogva húzott, hogy olvassak neki mesét. Képes egymás után háromszor felolvastatni ugyanazt a történetet. A legtöbb könyvet már kívülről fújom, így mostanában mindig azzal szórakoztam, hogy a sztori közepén elkezdek idézni egy másik könyvet, mintha valóban az állna a papíron. Ilyenkor látni lehet az arcán, hogy teljesen össze van zavarodva, majd úgy elkezd nevetni, hogy le se lehet állítani.

Mielőtt anyuka kivitt az Ostbahnhofra (rövidebb az út S-Bahnnal a reptérre, mint autóval) elbúcsúztam apukától és a kislánytól. Apuka megköszönte a szuper munkámat és biztosított róla, hogy már most hiányzok a családnak.

Az utolsó utamat anyukával a BMW cabrióval tettük meg, ugyanis hihetetlenül szép időnk volt megint. Nem is tudom már hogy jött fel, de valahogy elkezdtük kibeszélni az előző családokat. Elmeséltem neki, hogy Isztambulban egy 4 éves elkényeztetett kislány volt a főnököm, illetve hogy a Z családnál anno napi 12 óráztam és a 3 éves gyereket is én tanítottam meg a saját anyanyelvére, mert annyira nem foglalkoztak vele a szülei. Anyuka is mesélt ám cifrákat: az egyik kanadai lánnyal már két hét után le kellett ülni beszélgetni, ugyanis elveszítette a lakáskulcsot, a telefonját, összecserélte, hogy mikor melyik gyerekért kell érte menni stb. Végül el kellett, hogy küldjék, mert több problémát jelentett, mint segítséget. Az előttem lévő lány pedig állandóan búskomor volt, nem érezte jól magát Németországban és nem volt hajlandó két napot eltölteni a beteg kislánnyal, holott előtte az anyuka 2-3 napon keresztül minden nap hamarabb hazament, hogy elhozza a gyerekeket stb., amikor ő volt beteg. Úgyhogy amikor elköszöntünk, megköszönte, hogy annyi terhet levettem a vállukról és biztosított arról, hogy bármikor szeretettel várnak vissza. Könnyes volt a szeme, amikor elment.

Most a corki repülőtéren ülök és várom, hogy értem jöjjön Tória. Nemsokára várható München összefoglalása illetve ennek a fél évnek az összefoglalása. Ám jelenleg a kalandjaim (Írország, Anglia, 2 nap Budapest, Isztambul)  ITT lesznek tovább követhetők.

Hamarosan ismét jelentkezek! ;)

Utolsó nap

Szerda délután hamarabb szabadultam, ugyanis fogorvoshoz vitte az anyuka a gyerekeket. Hazatérve ki volt akadva, hogy a kislány nem volt hajlandó kinyitni az orvosnál a száját. Mondta, hogy mindennel próbálkoztak: rózsaszín tükör volt az orvosnál, rózsaszín eszközök, rózsaszín párna a széken, tv az orvos feje felett, amin mese megy stb. Már mindenki ott volt a rendelőből, hogy eltereljék a figyelmét, úgyhogy megdolgoztak azért a szájba-kukkantásért (csak ellenőrzés volt). Na még mindig jobb, mint Babérlevélnél Törökországban, ugyanis ő annyira hisztizett, hogy egy órás próbálkozások után mindenki feladta. Végül be kellett nyugtatózni a gyereket, hogy hogy kicsit bekábuljon és meg lehessen csinálni egy barázdazárást a fogán. No comment...

Este az anyuka a gyerekekkel illetve két barátnőjével és annak a gyerekeivel a sarkon lévő görög étterembe mentek. Mentem velük, ugyanis nem akartam az utolsó estémet egyedül tölteni a házban, azért olyan sokáig nem tart a pakolászás nálam, akármennyire is jár közben az agyam mindenfelé, illetve hiába ott van a sarkon az étterem, még sosem voltam ott. Illetve egyszer beültünk volna Furival egy sörre, de annyit kellett várni, hogy odajöjjön valaki az asztalunkhoz és felvegye a rendelést, hogy felálltunk és elbicóztunk  inkább egy másik helyre. Megjegyezném, a kiszolgálás most sem volt jobb, de annyira a kaja sem. Muszakát rendeltem, de nem volt a legjobb: anno a Z család rendelt néha görög étteremből és ott nagyon nagyon finom muszakát ettem, amit hetekkel később én is ugyanolyan finomra el tudtam otthon készíteni. Az ouzo, amit viszont a ház ajándékaként mindenki megkapott, nagyon finom volt illetve anyukáékkal ittunk egy-egy hugot, ami egy pezsgő alapú mentás koktél. Elbámészkodtam meg hallgattam a szülők fecsegését, majd hazaindultunk. Még biztosítottam a kisfiút, hogy holnap találkozunk, mert már nagyon ölelgetett és könnyezett a szeme, de tudtam, hogy ez így lesz. Nagyon megszerettem őket, ők is engem és a két gyerek közül a kisfiú az, aki már jobban felfogja a távozásomat.

A bőröndömet végül 21 kilóval zártam, úgyhogy kipakoltam még egy pár dolgot és otthagytam a szülőknél egy dobozban. Oktoberfest idején majd úgyis meglátogatom őket egy vacsora/ebéd erejéig és elhozom a dobozt. Végül 19 kg lett a bőröndöm, biztos, ami biztos, nem akarok a reptéren külön fizetni azért, amit meg lehet oldani.

Még szerda este nekiálltam a fürdőszobám és a hálószobám kitakarításának, amit csütörtökön délelőtt be is fejeztem. Minden fiókot és szekrényt kitakarítottam, amit használtam, ugyanis nem szeretem magam után mocskot hagyni, főleg mivel anno én is megtaláltam az előző óper hajszálait mindenhol, ergó a takarítónő valamit nagyon elbaszott. (Mint mindig! Megjegyezném, hogy minden héten nekem kell utána lepakolnom az asztal tetejéről a székeket a konyhában és a nappaliban is. Nem a plusz munkával van bajom, hanem azzal, hogy ez az ő feladata lenne, ugyanis már rég felszárad már a padló, mire indul a házból.) Illetve tudom, hogy másnap jönnek a nagyszülők Dublinból és valószínűnek tartom, hogy az óper-szobában fognak lakni. Kimostam az ágyneműt és a törölközőket is, úgyhogy tényleg mindent rendben hagytam. Végül pedig a kulcsomat és a telefonomat jól látható helyen hagytam az utódom számára és bezártam az üres szoba ajtaját.

Háron nap szünet - na persze nem nekem

Elérkezett a szünidő az oviban, így míg a kisfiú focisuliban nyomult nap közben és csak délután fél 4-re kellett érte menni, addig én az egész napot a kislánnyal töltöttem. Koránkelés, egész napos munka - ez jellemezte a hét első 3 napját. Ha az első nap nincs, akkor egy szavam sem lehetne, ugyanis kedden és szerdán elvoltunk, mint a befőtt. Mesét olvastunk, kártyáztunk, társasoztunk, kifestőztünk és még sorolhatnám - egész nap elfoglaltuk magunkat, a szülők pedig mind a három nap hamarabb hazajöttek a munkából, így este 7-fél 8 helyett már 5-kor szabadultam.

A hétfői nap viszont katasztrófa volt. A kislány nem először játsza el azt, hogy eljön hozzánk egy kis barátnője, alig várja, hogy megérkezzen a pajtása, majd fél-egy óra múlva le se szarja, elkezd nyűglődni, a szüleit akarja, pityereg, duzzog, nem akar semmit se játszani, nincs kedve semmihez sem, de főleg nem ahhoz, amit a barátnője szeretne. Így már nem először fordult elő, hogy míg a kislány duzzogott valahol a házban, addig én játszottam a kis barátnőjével, mert még volt egy csomó idő, amíg érte nem jönnek a szülei. Elmondtam a kislánynak, amit utána az anyja is nyomatékosított, hogy így nem lesz hozzá senki se meghívva, ugyanis értelme nem sok van az egésznek. Azt hinné az ember, hogy sokkal egyszerűbb, ha van valaki vele, addig pedig nyugodtan hátra lehet dőlni a kanapén egy jó kis magazinnal, de ez sajnos nem így alakult az utóbbi két alkalommal. Úgyhogy kirakóztunk, kártyáztunk, rajzoltunk és a jóég tudja még mi mindent játszottunk a kis barátnőjével, amíg meg nem érkezett az anyja, hogy elvigye.

Minden délután korábban mentünk a kisfiúért, hogy még nézzük őt egy kicsit fociedzés közben. Nem tudom megítélni, hogy hogyan játszik, viszont kedden és szerdán is sírva jött oda hozzám, hogy veszített a csapata, vagy éppen nyertek, de neki senki sem passzolt, mert ő volt a csapatban a legkisebb. Hát ilyen az élet, veszíteni is tudni kell.

Közben már készülődtem az elmenetelre, pakolásztam a bőröndömbe és izgultam, hogy beleférjek a 20 kg súlykorlátba. A probléma nem az, hogy nem férnek bele a dolgok a bőröndömbe, ugyanis elég jó a pakolási technikám, hanem a súlykorlát. 

Fejben néha fogalmam sem volt, hol járok, eléggé össze voltam zavarodva az elmúlt napokban, hogy elmegyek, ugyanakkor még nem haza, hanem először Írországot veszem célba. Így nem is gondoltam belegondolni a búcsúba. A legrosszabb akkor következett, amikor elkezdtem a díszítéseket leszedni a falról: hirtelen üres lett a szoba. Ez már nem az ÉN szobám volt, hanem az óper-szoba a H családnál.

Az utolsó összeröffenést a csajokkal hétfő estére szerveztük és fantasztikusan sikerült. Kaptam Enikőtől és Renitől egy münchenes bögrét és egy bajor zászlós öngyújtót, mindezt persze cicás ajándékszatyorban! :) Nem is számítottam rá, hogy búcsúajándékot kapok, hiszen bele sem gondoltam igazán, hogy ez az utolsó estém velük (Oktoberfestig). A kötelező sörözés után még elmentünk a Hofgartenbe csillaghullást nézni. Sikerült elkapni párat, utána viszont jöttek a felhők és hazaindultunk, mert már semmit sem lehetett látni a csillagokból és a nyakunk is kiállt a felfele bámulástól. Elbúcsúztam mindenkitől, de szigorúan csak másfél-2 hónapra, hiszen hamarosan látjuk egymást! :)

Utolsó hétvége

Az utolsó hétvége jogán a szombati program teljes mértékig az én kezemben volt: Kartoffelmuseum, Feuerwehrmuseum majd valahol egy sör közösen. Mindkét múzeum ingyenes volt: a tűzoltó múzeumba már múlt héten is el akartunk menni, csak akkor zárva találtuk, a krumplimúzeumról (!!!) pedig már régóta szó volt, elvégre ki az az őrült, aki alapít egy krumplimúzeumot??? Egyértelmű volt, hogy el kell mennünk!

Enikő is visszatért már Münchenbe, úgyhogy vele és Renivel csaptunk neki a szombat délutánnak. Először a krumplikat vettük célba. Mivel nem tudtam, hogy hány szám alatt van, csak az utca nevére emlékeztem, így megkérdeztünk először egy hivatalos személynek tűnő embert, hogy "Elnézést, nem tudja hol van a krumplimúzeum? Valahol itt kell, hogy legyen!" Az első megkérdezett személy még csak magában röhögött, de a második megkérdezett már közvetlenül a képünkbe: "Krumplimúzeum??? hahahaha Soha nem hallottam róla... hahahaha" De erre mondom én azt, hogy mindig azzal hoz össze a sors, akire szükségünk van: kérés nélkül előkapta a telefonját, hogy megnézze nekünk a neten a helyet - meg persze hogy megbizonyosodjon róla, hogy ez tényleg létezik. Természetesen kiderült, hogy éppen vele szemben álltunk, csak egy irodaház aljában van és kitáblázva sehol sincs (ez is nyilván szerepet játszik abban, hogy senki sem ismeri :P).

Krumplimama, krumplipapa és a gyerekek!

Krumpli ABC

Személyes kedvenc: karácsonyfadísz!

Krumplifestmény (extra beteg)

Majd irány a tűzoltómúzeum, ami szintén csak ingyenes volt:

Leégett metrószerelvény - üresen gyulladt ki még 1983-ban Münchenben

Régi "tűzoltóautó"

Mind a két múzeum nagyon érdekes volt - meg persze elhülyéskedünk mi mindenhol, de azért mindannyian bevallottuk, hogy a krumplik vitték a pálmát! :P

Utána a jól megérdemelt sört a Löwenbräu Biergartenben ittuk meg, hozzá persze ettünk is mindenféle finomságot.

Este 6-ra viszont haza kellett érnem, ugyanis pénteken este és szombaton este is babysitteltem: én fektettem a gyerekeket és maradtam velük itthon. Annyira nem vágytam amúgy sem bulizni, hiszen két hete már nyomtunk egy emlékezetes partyt a csajokkal és így a vasárnapot is jobban bírtam.

Már hetek óta megbeszéltük a szülőkkel, hogy vasárnap reggel elvisznek étterembe és a családdal csapunk egy búcsúreggelit. Hogy erről mégis hogy feledkezhettem meg, azt nem tudom, de fél 10-kor kopogtak a gyerekek a szobám ajtaján, hogy indulunk. Én persze pizsamában ültem laptoppal az ölemben és vertem a fejem a falba, hogy ezt mégis hogy sikerült elfelejtenem, amikor előző este direkt meg is kérdeztem, hogy mikor indulunk. Másfél perc alatt felkaptam magamra valamit, összefogtam a hajam és már kész is voltam. Persze a családnak nem említettem, hogy elfelejtkeztem a saját búcsúebédemről, inkább azt adtam be nekik, hogy 10-re emlékeztem indulási időként, nem pedig fél 10-re.

Az Englischer Garten mellé mentünk egy étterembe. A kaja szuper volt és kellemesen elbeszélgettünk, a gyerekek meg bámulták a lovakat az étterem lovardájában. Reggeli után még sétáltunk egyet az Englischer Gartenben a családdal. Mindenki hitetlenkedve konstatálta, hogy milyen hamar eltelt ez a 3 és fél hónap. Mondtam a szülőknek, hogy kivégeztem Münchent és a környékét, de Oktoberfestre azért még visszalátogatok, mire anyuka közölte, hogy én ez alatt a pár hónap alatt több mindent láttam, mint az előző óperek egy év alatt. Hát igyekszik az ember, főleg, hogy az óper csak akkor tud igazán kikapcsolódni, ha lelép a munkahelyéről, azaz otthonról, így aztán tényleg minden szabad pillanatot ki kell használni.

Ezúttal délután nem volt megtervezett program, egyszerűen csak fetrengtünk egyet Renivel a Hofgartenben a napon, majd irány az Olympiapark, ugyanis a Sommerfest még mindig tart! Evés, ivás, fűben fetrengés, fecsegés, úgyhogy lazulás ezerrel. Rá is kellett pihenni a hétre, ugyanis oviszünet van, azaz nehezített pálya az óperek számára...

Visszaszámlálás

Kevesebb, mint egy hetem van már itt: jövő szerda az utolsó munkanapom és csütörtökön irány Írország. Visszanézve fogalmam sincs hová tűnt ez a három és fél hónap, hihetetlen hogy az utolsó müncheni hétvégém következik. A jó az, hogy nincs hiányérzetem: mindent láttam Münchenben és környékén amit feltétlenül látni akartam, persze lenne itt még látnivaló bőven, de a legfontosabb dolgokhoz eljutottam és ez a lényeg.

A hétvége megint a búcsúról fog szólni: utolsó együtt töltött napok a csajokkal és vasárnap a család búcsú villásreggelire is elvisz az étterembe, ahol múlt héten voltunk a keresztelő után. Utána pedig jön a neheze, ugyanis nem lesz óvoda, így a kislánnyal egész nap együtt leszünk, a kisfiú pedig szerencsére focisuliban lesz.

Reni tette fel a kérdést, hogy maradnék-e ha tehetném. Mivel vissza kell mennem a suliba plusz már az utódom is régóta megvan, így fel sem merült bennem a kérdés. Nagyon szeretem ezt a családot, az első család ahol igazán jól érzem magam és ahol tényleg szeretem a gyerekeket. Viszont azt kell mondanom, hogy az óper-élet még így is elég nehéz. A kisfiúnak elég nehéz természete van és ez csak rosszabb lesz. Állandó érzelemkitörései vannak, ami nem is probléma ha éppen szeretetrohama van, de amikor fel megy benne a pumpa valami igazán apró dolog miatt, akkor robban. Képes kioktatni mindenkit, hiszen "neki van igaza" és "ő jobban tudja", "te pedig ezt úgysem érted". Én ilyenkor csak ráhagyom a dolgot, ugyanis ma éppen arról oktatott ki, hogy a Star Wars 7 filmből áll és nem 6-ból...

- Láttad a filmeket?

- Nem még.

- Én viszont láttam mind a hatot.

- Hét van!

- Nem arra gondolsz, hogy most csinálják a hetediket?

- Nem, mondom, hogy hét van! És most a nyolcadikat csinálják!

Ráhagytam. Ne egy olyannak akarjon okoskodni, aki halloweenkor Darth Maulnak öltözött...

Nagyon sokszor türelmetlen a testvérével és képes az egész házat betöltő ordítással leüvölteni a kislány fejét. Ha rászólsz, akkor persze te vagy a hibás és elkezd sírni. Ilyenkor szoktam magamban elkönyvelni, hogy ezt már nem kell sokáig hallgatnom. A szülőkön is látom, hogy nem tudják hova tenni a gyerek viselkedését, pedig anyuka sem a türelméről híres, de azért ő egy visszafogottabb verziója a gyereknek. Remélem később a kisfiú is megtanulja kezelni a dolgait.

Hétvégi beszámoló

Péntek este Sommerfest volt az Olymiaparkban, ahol már annak idején voltunk kirándulni. Hihetetlen, hogy ezek a németek mindig találnak okot az ünneplése és a különböző szabadtéri fesztiválok megszervezésére. Mi is ellátogattunk Renivel a Sommerfestre, ettünk, ittunk és lazultunk a fűben (mármint hogy a füvön ültünk :P). Nem maradtunk, sokáig mert másnap mindkettőnknek koránkelés volt.

Apuka már több mint egy hónapja lefixálta velem ezt a hétvégét, hogy egy kis plusz pénzért babysitteljek a húgának a gyerekének a keresztelős partyján. A keresztelőt szerencsére nem kellett végig ülni, bár biztos, hogy nem volt rossz, ugyanis az apuka szolgálta az aláfestő zenét a gitárjával. Nagyon szeretem, amikor játszik, mindig hallom, ahogy a szomszéd szobában (dolgozószoba) gyakorol.

A keresztelő után az étteremben találkoztunk, ahova az összes rokon és családi barát (meg persze azok gyerekei) meg voltak hívva. Anyuka tanácsára felavattam a dirndlöm, elvégre ünnepelni megyünk. Nem is baj, ugyanis nem nagyon hoztam ki magammal normális ruhákat, elvégre a gyereknek minek öltözzek ki, bulizni pedig lazább ruhákat hoztam/vásárolgattam össze. Mindenki agyondicsért, hogy igazi bajor lányka vagyok a dirndlömben és hogy mennyire passzol hozzám. Mellesleg egyet értek, imádom az egészet!

Kint volt a kerti részben az asztalunk és lényegében az volt a feladatom, hogy vigyázzak arra a kb. 8 gyerekre, nehogy kirohangáljanak, mert biciklis út van közvetlenül a kert után és gyorsan hajtanak a bringások. 

A gyerekek cukik voltak nagyjából, a 7 évestől egészen a 7 hónaposig voltak ott gyerkőcök. A nagyobbak már elszórakoztatták magukat, a kisebbekkel pedig játszottam, mesét olvastam nekik, arcfestékkel kipingáltam őket stb. A legproblémásabbak viszont pont a megbízó szülők gyerekei voltak: Újra átélhettem, hogy milyen, amikor nyűglődik a baba a kezedben, de persze arra, hogy "Mi a bajod???" nem tud válaszolni. Szerencsére vele nagyrészt a rokonok mászkálgattak fel-alá, ugyanis ritkán szokták látni a picit és így mindenki csökkentette egy kicsit a lelkiismeret furdalását. 

A másik gyerekük pedig még nincs 3 éves, és legszívesebben néha belöktem volna a folyóba lehűteni egy kicsit a fiút, mert nem éppen volt magánál. Az első konfliktusunk az volt, amikor miután egy másik kislányt megütött a botokkal, amiket ott szedett, engem is megütött. Kitéptem a botokat a kezéből, mire bőgni kezdett én pedig szépen odavittem az apjához, hogy kezdjen vele valamit - leginkább arra gondoltam, hogy magyarázza el neki, hogy nem ütünk másokat bottal, mert az fáj, de nem tudom mennyire sikerült. 

A fogadó anyukám már felkészített előző nap hogy ha a gyerekek sírnak, vigyem csak oda a szülőkhöz és hogy ne aggódjak, mert tényleg csak az a feladatom, hogy figyeljek egy kicsit jobban oda a gyerekekre, de minden szülő a saját gyerekéért felelős. Csak ezzel a kisfiúval volt gondom, ugyanis a kedvenc szava a "NEIN!!!" volt és előszeretettel dobálta a köveket mindenkire. Alig vártam, hogy leteljen az ünneplési idő és többet ne lássam a gyereket.

Utólag egy rossz szavam sincs, ugyanis 7 eurós órabérben egyeztünk meg, ennek ellenére a 4 óra letelte után 40 eurót nyomtak a kezembe. (Nem kérdezték meg, hogy tudok-e visszaadni, úgyhogy gondolom mindet nekem szánták :D.) Valószínűleg ebben az is benne volt, hogy nagyon elégedettek voltak azzal, hogy az összes gyereknek van egy hatalmas pillangó vagy egy katica bogár az arcán, mindenki jól érezte magát, csak én voltam olyan hulla, mint akinek leszívták az összes energiáját. Minden elismerésem az óvónőknek, én egy napot sem bírnék ki 20-30 gyerekkel egyszerre.

Másnap persze ment a lazulás, söröztünk, ettünk-ittunk majd a Hofgartenben kötöttünk ki a csajokkal egy kis fűben fetrengésre. Élveztük a napsütést és azt, hogy az aznapra mondott viharból végül semmi sem lett.

Mire hazaértem már éppen véget ért a grillezés is, amire az apuka szülei illetve a húgának a családja volt hivatalos. Kicsit hamarabb láttam viszont a kis pöcsfej gyereket, mint szerettem volna (még szerencse, hogy már éppen indultak). Mesélték a "gyerekeim", hogy a kis gyökér (persze ők nem így nevezték) kiállt az erkélyre és elkezdett a szobában található ruhadarabokat ledobálni és elsősorban a gyerekmedencét célozta. Nagy sóhaj kíséretében közöltem, hogy ez nekem bizony már nem újdonság...